„Covid-évforduló” – lassan egy éve annak, hogy a világjárvány behatolt életünkbe, befolyásolva a mindennapokat. Lelkészeket kérdeztünk arról, hogy személyes szemszögből is visszatekintve az elmúlt időszakra, melyek lennének a legfontosabb következtetések, tanácsok, megtapasztalások, amelyeket a pandémia elmúlt egy évéből leszűrtek. Alább olvashatják a felkért lelkészek válaszait. (A bejegyzés folyamatosan frissül.)

 

Székely Kinga Réka

Covid-évfordulóra

A Covid-19 világjárvány hírét a tévébemondók apokaliptikus hangszíne juttatta el tudatomig. Addig csak olvasmányaimban találkoztam világjárvánnyal. 2020 március-áprilisában Udvarhelyszéken még távoli veszélynek tűnt a járvány. De fokozatosan begyűrűzött hozzánk is. Nehéz volt egy évvel ezelőtt is, és ma is nehéz helyesen viszonyulni a megváltozott léthelyzethez.

Nehéz együtt élni a vírussal, a tőle való félelemmel, és nehéz együtt élni a vírustagadókkal. Nehéz együtt élni a tudattal, hogy míg az egészséges emberek nagyobb fájdalmak nélkül átesnek a fertőzésen, addig az idősek és valamilyen más betegséggel küzdők napokon át fuldokolnak, és ha nem elég erősek, akkor belepusztulnak a fertőzésbe.

A világjárványra hívő emberként úgy tekintek, mint egy próbatételre. Persze szeretném, ha nem lenne, de ha már van, megpróbálok vele együtt élni, belőle tanulni. Nem hiszem, hogy ez a világjárvány valamilyen nagyhatalmak összeesküvéséből született volna, de azt tudom, hogy ebből a járványból sokan húznak hasznot, mert nincs az a pénz, amit az ember ne adna oda a gyógyulásért.

A világjárvány és a vele együtt járó pusztulás, a járvány megfékezése érdekében hozott korlátozási intézkedések, valamint a gazdaságot élénkítő támogatások újra reflektorfénybe állították az emberi nagyság mellett az emberi gyarlóságot.

Míg egyesek az életüket is kockáztatva küzdenek a járvány ellen orvosként, egészségügyi alkalmazottként, addig mások felelőtlenül utazgatnak. Míg egyesek megfulladnak vagy éppen megégnek a kórházak intenzív osztályain, addig mások tagadják, hogy létezik a covid-19 vírus. Míg egyesek megkövetelik gyermekeiktől és idősebb hozzátartozóiktól a kijárási tilalom betartását, addig mások lakodalmat tartanak. Míg egyesek a saját vállalkozásuk kárára megtartják alkalmazottaikat, addig mások kérlelhetetlenül menesztik őket, mégis a leghangosabban követelik a kormánytámogatást.

Vízválasztó állapotot idézett elő a világjárvány, megmutatkozik a lelki nagyság az emberekben, és megmutatkozik az önzés.

Az a tapasztalatom, hogy a jó ember, a szeretet vallását hívő ember a járványban is megmaradt jónak, igazságosnak és irgalmasnak. A jó ember nem bélyegzi meg a beteg embert, nem veti meg azt, aki elkapta a vírust, de nem is hívja ki maga ellen a sorsot, hanem betartja azokat a rendelkezéseket, amelyeket jól átgondoltan meghoztak a szakmabeliek.

Fegyelmezettnek és egyben derűsnek maradni nagy kihívás, igazi hitpróba. Én abban hiszek, hogy a próba kiállásához Isten ad elegendő erőt, de ez az erő csak akkor hoz gyarapodást, ha nem egymás ellen használjuk, hanem egymás megsegítésére. Az Isten által adott erő lelkünk és testünk egészségét szolgálja, de csak abban az esetben, ha képesek vagyunk a befogadásra. Mint ahogy a kenyeret is meg kell rágjuk és le kell nyeljük, ha azt akarjuk, hogy tápláljon, Isten segítsége is csak akkor táplál minket, ha készen állunk befogadására, megemésztésére. Ez a folyamat magában foglalja a tudás és megismerés vágyát, a helyes önismeretet, és az együttérzés képességét.

Az online oktatás próbára tette nemcsak a világhálós csatlakozási lehetőségeket kicsiny falunkban, hanem az egymás iránti türelmünket is. Miközben igyekeztem a lelkészi feladatokat végezni, adminisztráció, távközléses kapcsolattartás, egyházi beszéd írása és egyebek, addig minden hétköznap négy iskolai tanórába hallgathattam bele, ezt tetézte a férjem home office-os munkája. A nagyobbik fiunk érettségire készült ballagás nélkül, a kislányunk abszolválásra szalag nélkül, és minden mindennel összefolyt, mert a szülői szigor elbukott például a reggel 7 órai felkelés tárgyában. Szinte szemmel látható volt, ahogy a gyermekeink elmagányosodtak a képernyő előtt, és nagy harcok folytak a vágyva vágyott bulik korlátozása körül. Egy kisebb méretű étkezdét is működtethettem volna, annyit kellett főznöm az elmúlt időszakban, szerencsére a középső fiunk született szakács, csak mosogatni kell utána.

Keresztelési és házasság megáldási szertartásunk nem volt. Temetési annál több. A virrasztásnál és a temetési szertartásnál egyaránt a résztvevők a szabadban, egymástól elkülönülve álltak, igyekeztünk megadni a végtisztességet és betartani a korlátozásokat. A járvány megjelenése óta nem fogunk kezet az istentiszteleti alkalmakon sem a templomban, sem szabadtéren. Szerettem volna átölelni a gyászolókat, de nem tettem.

Az online istentiszteletek természetesen több emberhez eljutottak, mint a klasszikus formában megtartott istentiszteletek. Az online istentiszteletnek főleg az elszármazottak örvendtek, akik kedves üzenetekkel biztattak lelki helytállásra Székelyudvarhelytől Brassón át Székelykeresztúrig, Budapesttől Svédországon és Németországon át Angliáig és az AEÁ  különböző településéig. A templombajáró mag, az a 12-18 ember pedig újfent bebizonyította őszinte ragaszkodását az istentisztelethez. Függetlenül attól, hogy bent a templomban, de jól elkülönített helyen kellett üljenek, vagy a templomkertben a szilvafák alatt, vagy szemerkélő esőben, vagy sebesen zúgó szélben, ők mindig jelen voltak. A templombajáró gyülekezeti mag istentiszteleti kedvét nem szegte semmiféle külső körülmény.

Legnagyobb hiányként a templomi ünnepélyek elnapolását éltem meg, mert a karácsonyi felkészülés és a Szenteste kivételével semmiféle más ünnepélyt nem szerveztünk. Elmaradt a Március 15-i ünnepély, elmaradt Anyák Napja, elmaradt a tanévzáró és tanévnyitó gyermekistentisztelet, elmaradt az Öregek Vasárnapja, a Dávid Ferenc emlékünnepély, és a tanév közbeni vasárnapi iskolák. Még csak szemetet összeszedni sem mentünk el, és persze sem a holland, sem az amerikai, sem a magyarországi testvéreink nem látogathattak meg, pedig tervbe volt véve.

Úrvacsorára 2020 húsvétján nem hívtuk a híveket. Csak mi, a lelkészi család, mentünk be a templomba és körülállva az úrasztalát magunkhoz vettük a Jézus életére és tanítására, valamint halálára emlékeztető szent jegyeket. Bensőséges volt és felemelő. Szívem szerint ajánlanám minden egyes családnak, hogy életükbe legalább egyszer tapasztalják meg annak a szentségét, ahogy csak ők maguk állnak Isten szent házában, s magukért imádkoznak! A következő úrvacsorai alkalmakra kidolgoztunk egy új úrvacsoravételi szokást, a hívek egyenként járultak az úrasztalához és maguk vették magukhoz a kenyeret és a bort, természetesen külön poharakban. Érdekes volt megtapasztalni, hogy sokaknak nagyon is tetszett ez a fajta úrvacsoravétel, mert személyesebb vallásos cselekedetként élhették meg az úrvacsorát.

A legmulatságosabbak az online vallásórák voltak. Egy alkalommal nagy beleéléssel magyarázom nekik a képernyőn keresztül Salamon király bölcsességét, s mikor megkérdezem az egyik diákot, hogy miről is beszéltem így válaszol: hát valamilyen királyról beszélt a papnéni, de tudja-e, hogy a cicámat új hívják, hogy Karmolász?

November közepén úgy éreztem, megbetegedtem, fájt a fejem, szédültem, elhagyott az erőm. Majdnem három napig feküdtem, és amikor újra talpra álltam, nem éreztem a szagokat és az ízeket több, mint egy hétig. A torma próbája után, ahol minden jelenlevő prüsszögött a torma csípősségétől én pedig semmit az ég adta világon nem éreztem, sejtettem, hogy elkaptam a fertőzést. Az idén január végén antitest tesztet végeztettem. Pozitív eredmény. Tehát átestem a fertőzésen, és bár megviselt, de túléltem.

Állandó figyelemmel, óvatossággal és rendíthetetlen hittel tudjuk csak legyőzni a világjárványt és visszaszerezni szabadságunkat. Állandó éberségünket állandó reményünkkel támasztjuk alá.

Továbbra is az a feladatunk, hogy óvjuk a veszélyeztetett embert, intsük a tudatlant, csitítsuk a türelmetlent és biztassuk a gyógyítót, hogy közös felelősséggel diadalmaskodjunk a testünket lelkünket űző pusztulással szemben.

 

 

Mikó Ferenc

Az a gyanús, aki nem gyanús

Hangzik el az abszurd kijelentés A tanú című filmben Virág elvtárs szájából. Pelikán, az egyszerű gátőr, őszintén válaszol:

„– Nem értem. Én sem vagyok gyanús, mégsem vagyok kém.

– Honnan tudja?

– Lehetséges az, hogy én kém vagyok?!

– Minden lehetséges…”

A magától értődő dolgokban, még önmagunkban is elbizonytalanodunk a járvány idején. A pandémia előtt fonák világot alkottunk, sokszor elhanyagoltuk mindazt, amit szeretetünk. Tudtuk, hogy ez nem jó, de mégis, mint aki csak az orra hegyéig lát, és csak a mai napnak él, benne voltunk, és nem tudtunk kiszállni. Sokszor belecsúsztunk a végtelen internetes információfolyamokba, elzárkózva megfosztottuk magunkat a közösségi élményektől.

Most, a járvány különböző stációiban éljük meg, mennyire fontos mindaz, amit elhanyagoltunk. Óvatosságból meg kell fosztanunk magunkat a közösségi élményektől és a közösségi felületeken osztjuk meg a legféltettebb érzéseinket, mint öröm, ima, gyász vagy istentiszteleti hangulat.

Ez egy skizofrén állapot. Harcol a tudatom és szabálybetartó hajlamom az érzéseimmel, vágyaimmal, igényeimmel.

És mindenek tetejébe a következetesség is csődöt mond: igyekeztem betartani a szabályokat, mégis elkaptam a vírust. Most már én is kém vagyok?

Hosszú hónap elteltével, számtalan beszélgetés után kellett ráébrednem: a logikát egy emelettel lejjebb kell keresni: a szív és a hit világában. Megérezni a Gondviselőt, aki vigyáz ránk. Aki átölel, védelmez, megold, megvigasztal. Ráhagyatkozni és megnyugodni.

Gyanúsítgatással, aggódással nem lehet megoldani ezt a fura helyzetet. Virág elvtárs eszméi és rendszere nem váltak be. Az ősi bizalom, ami bennünk van, arra kell hagyatkozni. És akkor minden megoldódik. Vagy lehet, hogy nem is kell megoldani, mert nincs, mit. Nincs probléma. Esetleg csak kihívás és élethelyzet.

Vajon racionális, következetes gondolkozással ráébredtünk volna valaha is, hogy mennyire fontosak a közösségi élményeink, találkozásaink? Aligha hiszem.

A járvány megannyi helyzete és kihívása között ez volt a legnagyobb felismerésem: megérezni az isteni akaratot és vágyódni ismét a közösségből áradó szeretetre.

 

Péterfi Ágnes

Újratanulni a járást

Az ijedtség és az izgatottság váltakozott, amikor elrendelték a kijárási tilalmat. Délelőtt még lefűztem a pályázat anyagát, s a házilag elkészített maszkban rohantam a megyei tanács elé. Nevetségesen nézhettem ki a színes szalvétában az arcomon, amit két befőttes gumival erősítettem a fülemhez, ami nem mellesleg borzasztóan húzta – így láttam abban a YouTube-os videóban, s így készítettem el, míg a gép nyomtatott – de akkor nagyon féltem. Vágtattam át a parkon, s valami idegen érzés lüktetett bennem: nem tudtam mi lesz, s mi ez, csak azt, hogy ezzel az érzéssel még nem találkoztam. Egyenesen a kádba léptem, ruhák a mosógépben, én meg biztonságban – nem tudtam meddig, csak azt, hogy jó ez így. Jó, mert nem megyek sehova.

Két hétig pihentem. Jól esett nem hajnalban ébredni. Jól esett nem átesni a fejemen, hogy gyermek, férj, gyülekezet, rend, étek, teendő, feladat mind egyenlően legyen rendezve. Megnyugodtam, hogy mindenre van idő. De két hét után összefutottak a napok, s tudtam, nem lesz jó, ha ez így marad hosszú távon, ezért nekem változnom, s változtatnom kell.

Szabályok kellenek. Mindig. Szabályok, amelyek keretet adnak. Így az 52 négyzetméteren – amely a világunk volt, s összenőtt velünk – kialakult az élet. És mindenre lett idő: különleges étkeket megfőzni, az ízek által más vidékeket bejárni, volt idő táncra és énekre, jellegzetes sajtokra és borokra, volt idő filmre és könyvekre, volt idő a hosszú beszélgetésekre, játékra, nevetésre, ölelésre. És elég volt kéthetente egyszer boltba menni, és nem kellett kényszeresen vásárolni. Volt idő a mértékletességre. Egymás újraismerésére. A terasz éppen elég volt, s a templom udvara kész áldás. Az esti online áhítatok sokszor adtak erőt – minden, amit kimondtam, minden, amit átéltem, ajándék. Tőle.

Így teltek a napok. Az új elfogadásában, néhány nagyon fontos esemény lemondásában, kezek-ölelések-arcok hiányában s az új énem megismerésében. S mindeközben, míg ennyi minden történt velem és bennem, a legnagyobb csoda sem váratott sokat magára, mindeközben a kislányom megtanult járni. Ő elindult, s én vele együtt lépegetek.

A naptár, amiben a fekete x-ek jelzik a karantén napjait, a legféltettebb helyre került. A felébredés időszaka volt ez, amelyben újratanultam-tanulom a járást.

Ott vagyok én is, noha nem úgy, mint Erőss Zsolt, Robert Wickens, Nataša Kovačević vagy Tóth-Hozleiter Fanny, nem úgy, mint ők, de újratanulom a járást lelki értelemben. A járást ezen a világon, ebben a csodában. Teszem egyik lábam a másik után, de már más értékekkel szeretném, máshogyan. Mert már tudom, mennyire fontos, hogy hova és hogyan lépek. Újratanulni az utakat, s újra a porát, minden kanyarát, szélességét, keskenységét. Azt hiszem, megsejtettem valamit, bárcsak megtanulnám, vagy csak megtartanám azt a hitet, amely segít megérteni, hogy mit jelenthet a vízen járni.

Hát így vagyok most. Valahol itt, ebben a jelenben, amelyben szeretnék így maradni, felébredetten, szeretetben haladva előre, s ha nem, remélem, itt lesz velem, bennem, s újra ráébreszt a hogyanokra, s újra elvezet önmagamhoz.

 

 

Albert-Nagy Ákos István

Járvány idején…

… ültess, nemzz, szaporíts!

… hiába a túltermelés: a liszt és a WC-papír el tud fogyni.

… színház az egész Facebook.

… is örülj a nyárnak!

… sok édesanya megtanult online puszit küldeni távolba szakadt gyermekének, de online töltött káposztát sajnos még egyik sem.

… is a remény hal meg utoljára.

… az idő ólomlábúsága és a lakás szűkössége egyenes arányossággal növekszik, míg a türelem fordított arányossággal csökken.

… a lelkész igazi guru, aki a technika ördögével is megküzd.

… az istentiszteleti részvételhez nem kötelező a zakó, és nem bűn a házi papucs.

… a komolynak érzékelt helyzetben jól jön a humorérzék.

… teljes biztonságot csakis a jóban való hit tud nyújtani!

 

Szabó Csengele

Töredelmes vallomás

Télvíz idején a hócipőt emlegetni nem is olyan szokatlan. Az elmúlt év kapcsán pedig egyenesen természetes. Főleg, ha nem a fagyos időjárással, hanem a legfrissebb és legokosabb rendeletekkel van tele. Én töredelmesen bevallom, telítődtem. Sok volt a bezártságból, sok volt az óvintézkedésből, sok volt a körülményes utazásból, az esti takarodóból, a maszkom levegőtlenségéből. Fáj, hogy a tavaly csak egyszer ölelhettem magamhoz a családom, idén még csak képernyőkről láthattam és hallhattam őket. Nehéz, hogy fél éve nem láttam a barátaimat és összeszorul a szívem, hogy mindehhez elfogadással és megértéssel kell viszonyulnom. Van az a mondat, amitől sokszor borsódzott a hátam: „Én mindent megértek, de…” Most tökéletesen értem az értelmét. És tudom, hogy te is. Tudom, mert te és én ugyanolyan hús-vér emberek vagyunk, akik éreznek és gondolkodnak, akiknek néha tele lesz a hócipő. Hol a csúcson, karöltve a reménnyel, hol a mélyben, összeborulva a bánattal. Könnyes szemmel emlékezve ölelésre, nevetésre, találkozásra, mulatságra, búcsúzásra.

Az egyetlen dolog, ami most is napsugaras kikeletre ébreszt, hogy az ember a mában is megéli a házasság örömét, a születés csodáját és az elmúlás valóságát. Az elégedetlenségek közepette mégis tovább tapasztalunk, vágyakozunk és emlékezünk. Ami felett eddig elsiklottunk, a mának új lendületet ad. Rájövünk, hogy az igazi mosoly a tekintetben tükröződik. A szavaknak valódi erejük van, és az emberség jelen van a világunkban. A legcsodásabb, hogy bármily gyötrő legyen is a jelen, imáink tisztábban csengenek, és a bennünk rejtőző fényt már nem a véka alá rejtjük, hanem a helyére: a lámpatartóra helyezzük. Ebben a fényben pedig jelen van a jó Isten ajándéka: a hit, a remény, a szeretet… Irántam… Irántad… Benne!

 

Újvárosi Katalin

Az elmúlt egy esztendő

Nem véletlen, hogy a Bibliában oly sokszor olvassuk azt, hogy ne félj! Sokan féltek az elmúlt időszakban – az ismeretlentől, a kilátástalantól, a betegségtől, a veszteségtől. Az Istenbe vetett hit révén azonban reményteli időszakot élhet(ett) meg a hívő ember: mindig és mindenre van megoldás, mindig és minden körülmény közt van remény, és mindig, minden nap van lehetőség a jó mellett dönteni. Fontos tehát tanulni folyamatosan a jót, s nemcsak beszélni róla, hanem élni is azt!

Tapasztalatom, hogy vidéken könnyebb túlélni a legnehezebb időket is: közelebb van az emberhez a teremtett világ a maga ezer szépségével, nagyobb és ezáltal élhetőbb a tér, s ma már az online világnak köszönhetően ugyanoda juthat el a vidéki ember is, mint a városi. A városi emberek többségének korlátai vannak, a vidéki embernek lehetőségei.

A vidéki embernek a természet diktálja a szabályokat: ha ott az idő, a magot vetni kell, ha gyomos, meg kell kapálni, s ha megérett, le kell szedni. S midőn a határban, az elvégzett munka öröme megcsillan a szemében, tudja: jöhet bármi, ő túlél mindent. S hozzáteszi: ha Isten is úgy akarja… Visszatérő pontja a történelemnek, hogy a vidék menti meg az egyházat, a hazát. Érdemes ezt az utat ismerni, odafigyelni rá, s ennek tudatában dönteni a továbbiakról.

Úgy látom, hogy ez az időszak a hitünk megélésének, gyakorlatba ültetésének ideje volt. Vizsgáztunk – a lelkiismeretünk, amennyiben figyeltünk rá, bizonyára megadta rá a vizsgajegyet is.