A Biblia leírása szerint Isten az embert úgy teremtette, hogy a föld porából megformált anyagba belelehelte saját lelkét.

A jelképes értelmű szöveg mondanivalója egyfelől az, hogy az ember Isten alkotása, másfelől viszont eltér a világ más lényeitől abban, hogy testi mivolta mellett, rendelkezik isteni lélekkel is. E jelképes történet azzal folytatódik, hogy a férfivá és nővé teremtett ember identitását, azaz önnön létére való ráébredését a jó és a rossz tudásának fájáról való evés után nyeri el. Az ember korábban – mondja e történet – alig különbözött a föld többi teremtményétől, ám az evés révén saját, egyéni létezésének a tudatára ébredt, és ezáltal egyedivé vált. A hagyományosan bűnbeesésnek tekintett történet értelme tehát pontosan ellenkezőleg, az ember öntudatosodásának a története vagy megteremtésének a folytatása.

Mindezeket előrebocsátva, felfogásunk szerint az ember teljességgel részese annak a biológiai világnak, amelyben él. A tudomány kimutatta azt a mély rokonságot, amely az ember és megannyi állatfaj között fennáll, sőt az utóbbi évek eredményei szerint a korábban emberinek vélt érzelmek egy része az állatvilágban is megtalálható. Az ember különlegessége nem biológiai összetételében, nem is ösztöneiben vagy elsődleges érzelmeiben ragadható meg, hanem abban a sajátos tapasztalásban, amelynek révén képesek vagyunk saját létünket felfogni, önmagunkra reflektálni, és e folyamat révén életünket megváltoztatni. Más szavakkal: egyedül az ember képes különbséget tenni a jó és rossz között, azaz eldönteni, hogy tettével fájdalmat vagy örömet okoz a másik embernek. Továbbá az ember az egyedüli olyan lény, aki bonyolult nyelvi készségeinek köszönhetően kézzel meg nem tapintható dolgokból – szavakból és fogalmakból – képes új és valóságos világot teremteni.

A fenti alapadottságok révén az ember olyan tehetségekre tesz szert, amelyek megkülönböztetik a teremtett világ más lényeitől. Ezeket a sajátosságokat az unitárius teológia Istentől származó lelki tehetségeknek nevezi. A következőkben a lelki tehetségeket mutatjuk be röviden.

A hit:

E sajátosan emberi lelki tehetsége révén fogja fel az ember Isten jelenlétét saját személyes életében. A hit nem azonos Isten létezésének az elfogadásával, messze túlmutat azon. A hit elsősorban Isten közelségének a megtapasztalása, vagy ahogy a 19. század nagy teológusa, Friedrich Schleiermacher fogalmazott, az Istentől való függés megtapasztalása. A függés kifejezés e tekintetben nem valamilyen bábszerű kapcsolatra utal, hanem annak a megtapasztalására, hogy az ember léte szervesen függ Isten lététől, és hogy az ember véges életét kiteljesíti az Atya tökéletes és vég nélkül való létezése. A hit tartalmához tartozik a bizalmi összetevő is. A hitben élő ember az Istennel való kapcsolatát a bizalomban éli meg. Ez azt jelenti, hogy bárhová megy, bármit tesz, vagy akármi történik vele, a léte forrása, aki szeretettel közeledik hozzá, ott van mellette, és segíti.

Az elme:

E lelki tehetség alatt nemcsak az ember racionális funkcióit értjük, bár kétségtelenül ide tartozik ez is. Helyesebb az értelmet az emberi kognitív funkciók egészeként felfogni, azaz olyanként, amely az érzelmi és értelmi vetületet egyaránt magába foglalja. Az elme munkássága meghatározó az unitárius teológia számára. Éppen ezért a tudományos felfedezések folyamatosan bővülő horizontja az emberiségnek olyan forrás, amely a vallásos ember gondolkodását is áthatja, és abban segít, hogy létünk értelmét minél világosabban meghatározzuk. Az unitárius vallás nem lát ellentétet az elme funkciója és a hit között, ellenkezőleg, a kettőt úgy fogja fel, mint amelyek kiegészítik egymást. Az értelem nélküli hit könnyedén fanatizmusba vagy babonaságba torkollhat, míg a hit nélküli elme könnyűszerrel veszítheti el az önnön értelmére vonatkozó pozitív választ, és válhat alacsonyabb rendű, pillanatnyi érdekek amorális kiszolgálójává (lásd erre vonatkozólag a második világháború borzalmait: a mérhetetlen gyilkolás – többek között – a pontos és tudományos módszerekkel valósulhatott meg). Jelképesen azt mondhatjuk, hogy a hit a horizontra mutatva serkenti az elmét arra, hogy az embert a még nem látott, de mégis vélt felismerés felé előmozdítsa.

A szabad akarat:

Az ember szabadságra teremtett lény, akinek lehetősége van arra, hogy a jó és rossz között válasszon. Nyilvánvalóan ez a szabadság nem vonatkozik a természeti megkötöttségekre. Így az ember szabad elhatározásából, külső eszköz használata nélkül nem képes repülni vagy egyszerre két helyen lenni ugyanabban az időben. A szabad akarat a döntéshelyzetekre vonatkozik, e tekintetben pedig – felfogásunk szerint – az ember egyedül dönt. Ha ez nem így volna, akkor létezésünk egy előre megírt forgatókönyv szerint lezajló dráma lenne, amelybe az egyénnek semmilyen beleszólása nincs. Ez viszont ellentmond a szerető Isten eszméjének, egyben mindenféle jogot is ellehetetlenít. Hiszen ha nincs szabadság, akkor felelősség sincs, csak sorsszerűség.

A lelkiismeret:

A szabad akarat kiegészítő párja a lelkiismeretnek nevezett tehetségünk, amely medret szab az akaratnak. Jóformán minden kultúrában ismert volt az az aranyszabály, hogy az ember ne cselekedjen olyat, amit nem szeretne, hogy más vele cselekedjen. A szabad akaratot kordában tartó tehetség, azaz a lelkiismeret megnyilvánulása ez az alapszabály is, amely azt mondja ki, hogy a szabadsággal együtt jár a felelősség is. E felelősséget viszont a unitárius teológia nem a külső igazságszolgáltatástól való félelem számlájára írja, hanem a bennünk kialakuló lelkiismeret munkásságának tartja. Ekképp, ha jót cselekszünk, a lelkiismeretünk nyugodt, ha viszont rosszat, akkor vádolni fog. A lelkiismeret – akárcsak minden testi és lelki tehetség –  elhúzódó figyelmen kívül hagyás miatt elsorvadhat, ám ez az állapot a betegséghez hasonlítható, az embernek pedig az a kötelessége, hogy testi és lelki egészségét őrizze meg.

A szeretet:

A legáltalánosabb lelki tehetsége az embernek nem más, mint a szeretet. Ez az az alaptapasztalat, amely az emberi viszonyulást minden körülmény között meg kell határozza. A szeretetteljes odafigyelés a világra, embertársainkra és nyilvánvalóan Istenre az az alapállapot, amelyben a teljes emberi élet megvalósulhat.

Az unitárius vallás az embert oszthatatlan egységnek fogja fel. Ez alatt azt értjük, hogy nem lehetséges két különálló lényegre – testre és lélekre – „bontani” az egyént. Testi életünk szervesen és elválaszthatatlanul egybeforr és kölcsönhatásban van lelkünk életével. Éppen ezért – felfogásunk szerint – az emberi lét teljességéhez hozzátartozik a testtel és a lélekkel való foglalkozás és odafigyelés.

Az emberi élet célja a földön egyik olyan kérdés, amelyre minden korban próbált az emberiség választ adni, ám megnyugtató módon ez senkinek sem sikerült eddig. Úgy tűnik ez a kérdés olyan titok, amelyről nagyon nehéz felemelni a leplet. Mi, unitáriusok, egyfelől belátva korlátainkat és emberi kötöttségeinket, úgy gondoljuk, hogy az élet önmagában érték, amelynek minden pillanatát teljesen meg kell élni. A mulandó élet minden perce vissza nem térő alkalom arra, hogy bölcsességet szerezzünk, hogy tanuljunk és cselekedjünk.