Naponta ismerünk meg embereket életünk során. Szinte megszámlálhatatlan emberi kapcsolattal rendelkezünk. Vannak közöttük olyanok, kikkel az élet, a munkahely vagy más kötelék szorosabbá válik a protokolláris kapcsolaton túl. Szilágyi Erzsébetet, vagy ahogyan sokan ismerték, Bögyő nénit tíz éve ismertem meg. A szolgálat öröme, az erőnk feletti vállalás, a másoknak segítés sokszor egy csapatba helyezett. A látható valóság, amely a megpróbált életről és erős hitéről naponta tett bizonyságot, gyakran megszégyenített, majd arra sarkallt, hogy erőt merítsek és felvegyem én is a sokszor lehetetlennek látszó harcot. Ha az életfilozófiáját szeretném egy mondatban összefoglalni, akkor Jézust hívom segítségül: „Minden lehetséges annak, aki hisz”. Nem volt olyan találkozásunk, amikor nem ez a hit lángolt belőle. Az isteni hit, a vallásos életen átsugárzó értékek egész életét meghatározták, élő szövetként épültek bele mindennapjaiba, mert amiben hitt, aszerint is élt. Amit elhatározott, azért a végsőkig tudott küzdeni. Nem filozófiai magasságokban, hanem egyszerűen, lényegre törően fogalmazta meg életbölcsességeit. Mellette csak az tudott haladni, aki ilyen hitbéli szárnyakkal tudott repülni. Őt nem lehetett csak úgy, legyintve hallgatni, mert szavainak, egész lényének ereje volt. Ebből az erőből táplálkozva haladt mindig elöl, mutatva az irányt. Most is látom lelki szemeim előtt, ahogy papírra vetette terveit, majd elkezdte megvalósítani, lehetetlent nem ismerve. Fiatal édesanyaként akkora teher nehezedett vállaira, amelyet sokan elképzelni sem tudunk. És ő nemcsak vállalta és magára vette a keresztet, hanem azt mondta: ezzel a teherrel ő nemcsak magán szeretne segíteni, hanem azoknak is, akik hasonló teherrel járnak. Hetenkénti klubtevékenységet szervezett a sérülteknek, majd létrehozta 1999-ben Reménység Alapítványt, amely keretében szervezetten kívánt segíteni fogyatékossággal élő ifjaknak és felnőtteknek, valamint szüleiknek. Érezte, hogy ezek az emberek egymás terhének hordozásával tudják leginkább egymást segíteni. A Kolozsváron működő alapítvány hetenkénti összejöveteleit tucatnyi fiatal felnőtt látogatta. A rendszeres tevékenységek sora: különböző fejlesztő foglalkozások, kézműves munka, közös éneklés és imádkozás, születésnapok megünneplése, szeretetvendégségek, szórakozás és alkalmi csoportos kirándulások.

Ő volt ennek a közösségnek a motorja. Amikor elbeszélgetett a szülőkkel, lelkigondozó is volt. Amikor segítette őket, amikor hajlékot épített a közösség számára, otthont adott ennek a sorstársközösségnek, észrevétlenül családdá formálta őket. 2023. május 21-én ez a család elveszítette leghűségesebb és legnagyobb áldozatott hozó édesanyját.

Szilágyi Erzsébet életének 83. évében, emberi erő felett megpróbáló és értékteljes életút megélése után elhunyt. Hazatérése a mennyei hazába pótolhatatlan űrt hagyott maga után, de az ő istenhitét és szeretetét visszatükröző élete itt marad lelkünkben.

Szilágyi (szül. Vincze) Erzsébet Kolozsváron látta meg a napvilágot szüleinek harmadik gyermekeként 1940. október 26-án. Középiskoláit Kolozsváron, a Hármas Számú Elméleti Líceumba végezte.  1965. október 1-jétől a Magyar Unitárius Egyháznál helyezkedett el iktatóként. Innen vonult nyugdíjba 1994-ben mint levéltáros.

Szilágyi Erzsébetet a Magyar Unitárius Egyházban végzett munkájáért, a fogyatékossággal élő személyek segítéséért kifejtett áldozatos tevékenységéért a Magyar Unitárius Egyház Főtanácsa 2017-ben ünnepélyesen méltatta.

Legyen áldott emlékezete annak, aki nap mint nap állandó szolgálatban állt fia és más rászorulók mellett, igyekezve pótolni azt, ami az élettől nekik nem adatott meg. Kitartásból és alázatból követendő példát állított mindnyájunknak. Pihenése legyen békés, emléke áldott!

Vagyas Attila, Kolozsvár