Az emberiség történelme folyamán mindig akadtak olyanok, akik Isten igazságát, jelenlétét, közeledésének tartalmát, azaz akaratát világosabban megtapasztalták és átélték.

A mi felfogásunk szerint Istenről a leghelyesebben a Názáreti Jézus tanított, valamint az ő életpéldáján keresztül érthetjük meg azt az utat, amely Istenhez vezet. Mindazonáltal meggyőződéssel valljuk, hogy Jézus mindenestől és kizárólag ember volt, olyan, mint mi mindnyájan. Jézus tanítását legrövidebben a szeretet kettős parancsolatában tudjuk összefoglalni, amely így hangzik:

„A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12,29–31)

E törvény fejezi ki legtisztábban azt a kapcsolatot, amely – Jézus szerint – ember és Isten, valamint ember és ember között kell megvalósuljon. Ennek a szeretetnek a jegyében élt és tanított. A külső formalizmusok helyett a vallás lényegét a belső megélésben lelte meg. A társadalmi konvenciók kirekesztő és leszűkítő magatartása helyett a minden emberben a testvért meglátó szemléletet javasolta. A hatalmi eszközzé átalakított státust leleplezte, az embert kereste mindig, a maga teremtett állapotában. Istent nem bonyolult szertartások révén, hanem a legegyszerűbb imádságban kereste, és a vele való találkozást is ilyen közvetlen módon tanította követőinek.

Nem csoda, hogy – mint az emberiség történelmében oly sokszor – ez a szókimondó, igazságot kereső, és a hamisságot leleplező magatartása kiváltotta a hatalmasok haragját. Mondvacsinált vádak mentén elítélték, majd kivégezték. Kereszthalála után kezdetben csak közvetlen követőinek a szűk köre őrizte emlékét, ám a tanító hatása oly erősnek bizonyult, hogy tanítványai sikeresen szórták szét mondásait és példáját egyfelől a zsidóság körében, másrészt a mediterrán világ majd minden városában. A görög kultúrával való találkozás révén  – amelyben a nagy emberek megistenülése nem volt kirívó példa – Jézus emberi alakja egyre inkább kezdett átalakulni, s egyre többen kezdtek rá természetfeletti erővel rendelkező lényként gondolni. Ez a felfogás aztán az első századok zsinati döntéseiben dogma szintre emelkedett, és egyértelmű uralomra jutott az a gondolat, hogy Jézus Istennek az egyszülött fia, aki két természettel – teljes emberség és teljes istenség – rendelkezik, aki halála után testben feltámadott, és mennybe ment. Mi, unitáriusok ezt a felfogást nem tudjuk elfogadni, ehelyett úgy tekintünk a Mesterre, mint Istennek igen tehetséges és hiteles küldöttére, aki azonban hozzánk hasonlóan ember volt.

Ez az emberi mivolta teszi őt számunkra követhetővé, tanítását és példáját pedig úttá, igazsággá és életté.