A mulandóság emberi létünk sajátossága. Tudatosítjuk-e vagy sem, a halál földi életünket okvetlenül elszakítja.

Az elmúlás értelmére, valamint a halál utáni élet lehetőségére és mikéntjére vonatkozóan, minden korban kérdéseket fogalmazott meg az ember. A különféle vallási felfogások, a maguk kulturálisan meghatározott regiszterük révén próbáltak válaszolni erre az alapvető jelentőségű kérdésre. Unitárius hitünk a halált szükségszerű távozásnak fogja fel, amelytől nem szabad félni, noha nyilvánvalóan nem szabad vakmerően keresni sem.

Az emberi élet mulandósága ugyanakkor magában hordozza annak értékét is. Mivel mindnyájunknak korlátozott mennyiségű perce van e földön, kötelességünk, hogy ezt az időt minél jobban töltsük ki tartalommal. Továbbá valljuk, hogy a halál nem jelenti a véget az ember számára, hanem csupán olyan küszöb, amelyen szükségszerűen át kell lépnünk. Felfogásunk szerint Isten szülői szeretetével nem lenne összhangban az ember teljes elmúlása, de az unitárius teológia határozottan elutasítja annak a taglalását, hogy pontosan miképp történik ez a továbbélés. Úgy véljük, a halál utáni létezés mikéntje számunkra felfoghatatlan titok, amelynek kutatása nem hozhat eredményt az élők számára. Nem kívánunk olyan vitákba keveredni, amelyek a halál utáni igazságszolgáltatás mikéntjére vonatkoznak, ehelyett igazabbnak tartjuk azt, hogy e kérdést visszautasítsuk, beismerve emberi létünk korlátozottságát. Ha Istenünk úgy döntött, hogy e titkot nem osztja meg velünk földi életünkben, akkor mi, jó gyermekeiként, bizalommal fogadjuk el az Ő döntését, és a válasz hiábavaló kutatása helyett, figyelmünket erre a világra és életre összpontosítjuk. Van ezen a földön annyi tudnivaló, felfedezésre váró titok, és megoldandó kérdés, hogy nem szükséges gyarló módon megkísérelni a jelképes lepel lerántását. Az unitárius ember e tekintetben keresi szülője kezét, hogy vezesse úgy, ahogy azt jónak látja. Mindazonáltal erős bizalommal valljuk, hogy Atyánk – az általa jónak tartott formában – létünket tovább vezeti. Azt a kérdést sem kívánjuk feszegetni, hogy vajon az úgynevezett lélek túléli-e a testet. Vajon a tudat, anyagi forma nélkül, megszabadulva a téridő kontinuum korlátaitól, tovább él-e? Helyesebbnek véljük egyszerűen meghajolni szellemi képességeink ezen határának áthatolhatatlansága előtt, és hinni az Istenben. Ellenkező esetben az emberi képzeletben létrejövő felfogások nagyon hamar a valóság látszatát öltik magukra, ám ez sem nem helyes, sem nem segítő. Mindazonáltal elfogadjuk, hogy mások pontosan tudni vélik, hogy mi lesz az emberrel az elmúlás után, de tisztelettel kérjük, hogy mások is viszonyuljanak ugyanilyen toleránsan a mi felfogásunkkal kapcsolatban.