A vallásszabadság napján, 2025. január 13-án a kolozsvári ünnepség keretében első alkalommal került sor a János Zsigmond-díj átadására.

A Magyar Unitárius Egyház János Zsigmond-díja olyan elismerés, amellyel azokat a személyeket jutalmazzák, akik kiemelkedő támogatói egyházunknak. A díj nem csak a díjazottnak az unitárius egyház iránti hűségét és elkötelezettségét ismeri el, hanem azon erőfeszítéseit is, amelyeket egyházunk fenntartásáért és közösségfejlesztéséért tett; a díjazottnak kiemelkedő szerepe van egyházunk szellemi és épített örökségének megőrzésében és fejlesztésében, vagy unitárius értékeink népszerűsítésében és terjesztésében. A Magyar Unitárius Egyház Képviselő Tanácsának döntése értelmében ezt a díjat elsőként dr. Kövér László, Magyarország Országgyűlésének elnöke vehette át.

A díjazottat Kovács István unitárius püspök méltatta. Az alábbiakban az általa elmondott laudációt, illetve a házelnök válaszbeszédét olvashatják.

Tisztelt ünneplő közösség! Kedves testvéreim! Tisztelt Kövér László Elnök úr!

 Tudatában lévén annak, hogy papi emberként laudációmat bibliai alapgondolattal illendő kezdeni, nekiláttam, hogy keressek egy ide találó textust. A Szentírás gazdagságában elmerülve, s ezzel párhuzamosan felelevenítve Elnök úr tevékenységét, végül Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első leveléből vett idézetnél horgonyoztam le: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58). Az apostol szavaiból kitűnik a munkálkodó és a munka, a fáradozó és a feladat közötti összefüggés erőtere, amelyben értelmezhető küldetésünk. A keresztény ember tudja, hogy minden értékgyarapítás, a jó ügy mellé állás, a szellemi magaslatokon járás az Úr munkájában való segédkezés, amiért szilárdan és rendíthetetlenül kell fáradoznia. Más szavakkal, a keresztény ember számára a jó szolgálata Isten tevékenységében való részvétel, participáció, amelynek célja az egyetemes, minden időben igaz értékek kibányászása, felmutatása, megélése és szolgálata. Ezek szerint az igaz ember minden körülmény között arra törekszik, hogy az értékest megkülönböztesse az értéktelentől, a felismert kincset felmutassa, megélje. Tetteit nem a konjunktúra, nem a pillanat, hanem a jelleméből fakadó értékek határozzák meg, amelyeket, ha kell oltalmaz, mellettük kiáll, majd – ha erre lehetőség nyílik, akkor – gyarapítja, felmutatja, beépíti önmaga és közössége jelenébe.

Egyházunk 2023-ban azért hozta létre a János Zsigmond-díjat, hogy kifejezze elismerését olyan személyek irányába, akik kimagasló támogatói egyházunknak, illetve kiemelkedő módon tevékenykednek szellemi és épített örökségünk megőrzéséért és gyarapításáért, valamint közösségünk fenntartásáért és fejlesztéséért. Azaz kiemelje az Úr munkájában fáradozó személyeket, s megköszönje áldozatukat. A díj elnevezése majdnem magától értetődő volt, hiszen János Zsigmond fejedelem ennek az értékteremtő hozzáállásnak a példája számunkra. A többnyelven beszélő, művelt, zeneileg képzett, teológiai és bölcseleti kérdések iránt érdeklődő fejedelem, aki az akkori két világhatalom érdekszférája közé ékelődött kicsiny országát kormányozta országgyűlésével, azon fáradozott, hogy elvesse a béke és emberség magvait, amelyek aztán Erdélyt tündérkertté varázsolták. Ennek szép példája az, hogy a fejedelemnek és országgyűlésének volt elég bölcsessége a vallásháború helyett a hit békéjét választani, ezáltal pedig a növekedést szolgálni.

A díj első odaítélésénél úgyszintén magától értetődőnek bizonyult, hogy azt Kövér Lászlónak, Magyarország Országgyűlése elnökének kívánjuk átadni. Similis simili gaudet, a hasonló a hasonlónak örvend, tartja a régi latin mondás. Az értékelvű ember örvend a szellemi kincseknek, vonzódik hozzájuk, fontosságukat felismeri, megmutatásukon fáradozik, megélésüket lényegesnek tartja. Így örvendünk mi ma, amikor az Úr munkájában fáradozó Elnök úrnak átadjuk ezt az elismerést, amint biztosak vagyunk afelől, hogy Elnök úr is örömét lelte abban, hogy az egyházunk által képviselt szellemi kincsek megőrzéséért és fejlesztéséért fáradozzon a múltban, s bízunk benne, örömét leli a jövőben is. Hisz Elnök úr szerteágazó tevékenysége – e sokszor elvadult és iránytűjét vesztett világunkban – a jó ügyek melletti kiállásról, a magyar nemzet értékeinek és kincseinek, a keresztény élet jellemet formáló erejének az alapjára van építve. Korunkban könnyen megfeledkeznek sokan ezekről, sőt valamilyen szinten már-már elvárás ebben az önmagából kificamodott világban félredobni kincseinket, eszméinket, s elvegyülni a céltalanságban tobzódó és forrongó pillanatban. A jellemes ember egyre kevesebb, a közösség céljait és a kereszténység értékeit szolgálók hangját sokszor elnyomja a társadalom hőbörgése, és sokan vannak, akik szélmalomharcnak tartják a karakán kiállást, a meg nem alkuvó fáradozást az Úr munkájában, az egyetemes értékek    szolgálatát. Elnök úr viszont pontosan ezeknek a jellemes embereknek a táborát erősíti kitartó értékelvűségével, szívósságával és a szó legnemesebb értelmében mondott alázatával, amellyel a magyar nemzetet, a kereszténységet, s e kettőn belül unitárius közösségünket is szívén hordozza. Mi, unitáriusok kevesen vagyunk. Hangunkat hamar elfedi a jelen, közösségeink bizonyos távolságból alig láthatók, de Elnök úrnak volt szeme észrevenni létünket, felismerni értékeinket, s volt hangja, ereje síkra szállni érdekünkben, sőt még akkor sem feledkezett meg rólunk, amikor mások szemet hunytak felettünk. Ennek a ránk figyelésnek még nagyobb értéket kölcsönöz az a tény, hogy Elnök úr mindezt hívő, vallását gyakorló református emberként teszi, aki – hacsak hivatali elfoglaltsága nem gátolja ebben – vasárnapról vasárnapra ott van a szigetszentmiklósi református gyülekezet istentiszteletein és aktív tagja a közösségnek. Valójában az ilyen felekezet fölötti értéklátás a tordai határozat öröksége, és  ezt fogalmazza meg Babits Mihály is, amikor így ír: „akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.”

2018-ban, az 1568-as országgyűlés vallásügyi határozatának 450. évfordulóján szervezett ünnepségen, amikor Elnök úr együtt ünnepelt velünk Tordán, az erdélyi  magyar és szász protestáns testvérfelekezeteinkkel közösen átadtuk  azt a kezdeményezésünket, hogy Magyarország Országgyűlése, az erdélyi országgyűlés  jogutódjaként, ismerje el a magyar nemzet szellemi  örökségének részeként a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot szentesítő országgyűlési határozatot, és jelentőségét törvény által örökítse meg, január 13-át pedig nyilvánítsa a Vallásszabadság Napjává. Házelnök úr már akkor ígéretet tett, hogy kérésünket támogatni fogja, aminek köszönhetően még ugyanabban az évben – február 20-án  – meg is született Az 1568. évi tordai vallásügyi törvény jelkentőségéről és a vallásszabadság napjáról című emléktörvény. Így azóta január 13-án egész magyar nemzetünkkel együtt ünnepelhetjük a Vallásszabadság Napját.

Hitét és szellemi perspektíváját jól példázza egy alkalom, amelynek magam is tanúja voltam. Egyszer, a jelen kilátástalansága miatt hitetlenkedő embert így nyugtatott meg: „Mi nagyobb távlatokban, ezer években mérjük a történelmet!” Egy másik nehéz pillanatban pedig így tartotta a lelket társaiban: „Barátom én rájöttem arra, hogy minden úgy van jól, ahogy van!” Mind az első mondás, amely az időt nem szűken, a pillanat töredezettségében, hanem évezredes távlatokban   és értékelvűségben szemléli, mind a második, amely alázatosan meghajol az isteni jelenlét tudatában, egy olyan embernek a hitéből fakadnak, aki bízik a Történelem Urában, és erőt ad neki az a felismerés, hogy Isten kezében vagyunk mindannyian. Abból a hitből származnak, amely vallja a felolvasott bibliai vers záró gondolatát „hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” Abból a hitből, amely által Isten eszközeként, minden megvalósításra alázattal tudja kimondani: Egyedül Istené a dicsőség!

Tisztelt Elnök úr!  Isten munkájában résztvevő, jellemes emberként fogadja elismerésünk jeleként a János Zsigmond-díjat, amelynek átnyújtásakor Isten áldását kérjük értékteremtő hivatására és közösségszolgálatára!

Kolozsvár, 2025. január 13.

Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke

Főtiszteletű Püspök Úr, kedves Unitárius Keresztény Testvérek! Tisztelt Vendégek!

Mi, magyarok az unitárius vallással és egyházzal úgy vagyunk, mint a hazánkkal: nem azért szeretjük, mert a legnagyobb vagy a legerősebb, hanem azért, mert a miénk. Engedjék meg, hogy református emberként hozzátegyem: akkor is, ha egyébként hitünk lényegi elemeit tekintve különbözőképpen gondolkodunk.

A világ egyetlen magyar alapítású keresztény vallásának egyháza részéről díjat elfogadni ezért nagy megtiszteltetés, különösképpen, ha az a díj az újkori Erdély első fejedelmének és egyben a világ első unitárius uralkodójának, János Zsigmondnak a nevét viseli.

A díj névadójának XVI. századi történelmi kora és sorsa legalább három okból tanulságos és iránymutató lehet a nemzetét szolgálni akaró minden mai magyar ember – így minden magyar politikus – számára is, mert fogadjuk el, hogy a sok ellenkező híresztelés dacára a politikus is ember.

Az első – és talán legfontosabb – ok a közösségi önrendelkezési vágyban, mai jogi szakszóval a nemzeti szuverenitás iránti igényben rejlik, vagyis abban, hogy a magyar közügyekről ne idegenek, hanem mi magunk dönthessünk.

János Zsigmond első erdélyi fejedelemmé választása az európai geopolitikai változások miatt önmagára utalt Erdélyben nemcsak történelmi lehetőség volt, hanem a szuverenitás bibliai ősformája iránti magyar igény kinyilvánítása és megvalósítása is.

Mint ugyanis ismert, Mózes az ötödik könyvében népének úgy fogalmazott, hogy „atyádfiai közül emelj királyt magad fölé, nem tehetsz magad fölé idegen embert, aki nem atyádfia”. A Szent István alapította keresztény magyar állam középkori fénykorát elhozó Mátyás király halála utáni évtizedekben az idegen uralkodók alatt olyan közállapotok alakultak ki, amelyeket például egy korabeli pápai követ úgy jellemzett, hogy ha a nagy veszedelemből Magyarországot három forintból meglehetne menteni, nem akadna három ember, aki megmentené. A követ szavai szerint „nincsen semmi rend, és ami még rosszabb, sokakból még a védekezés szándéka is kiveszett”. A magyar köznemesség – nemcsak az ilyen állapotok miatt, hanem a mózesi parancsolat alapján is – 1505-ben a rákosmezei rendi országgyűlésben eldöntötte, hogy nemzeti királyt akar, és soha többé nem fog idegen uralkodót megválasztani. Döntésüket a nemesek ékesen meg is indokolták: Magyarország „rémséges szétroncsolódásának és csúfságos pusztulásának” a magyar érdekek iránt nem elkötelezett idegen származású királyok az okai.

János Zsigmond édesapja, Szapolyai János a tragikus mohácsi csata után, a rendkívül szövevényes korabeli politikai helyzetben ilyen körülmények között vált Magyarország királyává, hiszen a magyar köznemesség „született magyar atyánkfiaként” benne látta a magyar érdekek képviseletének biztosítékát. Szapolyai János egyetlen fia – minden ellenkező külföldi diplomáciai törekvés és hazai politikai intrika dacára – ugyanezen okból válhatott kiskorúként is szintén magyar királlyá, majd később Erdély első fejedelmévé.

Azért, mert a korabeli magyarság bízott abban, hogy az érdekeiket a soraikból származó vezetők tudják a legjobban képviselni – jobban, mint a bármilyen előkelő idegenek. Mindez közel ötszáz esztendő múltán, azaz napjainkban sincs másként. Ez ma is a legnagyobb erkölcsi felelősséget ruházza minden nemzeti politikusra, arra kötelezve őket, hogy azért dolgozzanak, hogy Magyarország a következő ötszáz esztendőben is egy magyar ország maradjon. A romániai magyarság felelős politikai képviselői ezt az örökséget közösségükre nézve pedig ma úgy fogalmazzák meg röviden, hogy „semmilyen döntést rólunk, nélkülünk”.

Nem véletlen tehát, hogy halála után a nemzeti uralkodónak tekintett János Zsigmondnak a gyulafehérvári székesegyházban elhelyezett koporsójába kortársai a következő halotti feliratot helyezték el: „A kíméletlen halál elragadta őt, akiben a magyar nemzetség királyi magva teljesen megszakadt (…) a hatalom pedig külső nemzetekhez sodródott”.

A második ok – tisztelt unitárius barátaim –, amely összekötheti a mai magyarokat János Zsigmond eszmei hagyatékával, az nem más, mint a magyarként való megmaradás akarata minden körülmények között. János Zsigmond idejében született meg a nemzeti létküzdelem jellegének életérzést kifejező megfogalmazása: „két pogány között egy hazáért”, és a magyar élethelyzet lényege napjainkra sem változott. A történelem forgatagában a pogányok azóta többször is cserélődtek, a történelmi Magyarország határai is változtak, de az eszmei haza örök maradt, miként örök maradt az a létparancs is, hogy Kárpát-medencei szülőföldünkön minden körülmények között meg kell maradjunk magyarnak.

A fiatalon – 31 évesen – elhunyt János Zsigmond alig több mint egy évtizedet tudott gyámság nélkül, önállóan kormányozni, ám a rendkívül művelt, nyolc nyelven beszélő fejedelem ezen rövid időszakban is megerősítette a magyar nyelvet és kultúrát Erdélyben, és a korszak viharos politikai viszonyaihoz képest igyekezett gazdasági jólétet és társadalmi stabilitást biztosítani Erdély népének. Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásbéke világnak szóló és világraszóló szellemi és politikai teljesítmény volt, amellyel az Erdélyi Fejedelemség évszázaddal előzte meg korát és Európát. Ehhez a teljesítményhez nemcsak az unitárius egyház alapítójának, Dávid Ferencnek, hanem Erdély korabeli fejedelmének, János Zsigmondnak a közreműködése is elengedhetetlen volt.

A harmadik ok, amiért talán nemcsak a magyaroknak, hanem a románoknak és minden közép-európai nemzetnek is érdemes felnézniük János Zsigmondra és örökségére, az a ma is létező
közép-európai sorsközösség, amelynek egyik legszebb történelmi bölcsője éppen az Erdélyi Fejedelemség volt. Erdély akkori életében élesen tükröződött a tágabb közép-európai sors: népeinek etnikai és kulturális sokszínűségében és egymásrautaltságában, geopolitikai helyzetét tekintve nyugati és keleti birodalmi érdekek ütközőpontjában és az örökös szorításban való egyensúlyozásában; korlátozott államhatalmi cselekvőképességében; gazdaságilag pedig a saját erőforrásai fölötti rendelkezési jogokért való folytonos küzdésben.

Mi ez, ha nem a napjainkban is létező közép-európai sorsközösség történelmi előképe?

János Zsigmond korában az Erdélyi Fejedelemség nem akadályozta a korabeli Erdély lakosságának negyedét kitévő románságot vallása zavartalan gyakorlásában. Az erdélyi román görögkeleti egyházban ebben az időszakban kezdte felváltani az ógörög és szláv nyelveket a román nyelv; az erdélyi reformáció teremtette kedvező feltételek hatására erre az időszakra tehető a latin betűs román vallási és irodalmi nyelv kialakulása és ezáltal a modern nemzeti öntudat megalapozása.

Európa nyugati részén csak a katolikusok és protestánsok közötti harminc éves vallásháborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke – melynek egyébként az Erdélyi Fejedelemség is önálló aláírója volt – teremtett olyan jogilag szavatolt felekezetközi békét, melyhez hasonló a közép-európai Erdélyben már nyolcvan esztendővel korábban megvalósult.

Nos, tisztelt honfitársaim, az előzőekben kifejtett három ok miatt az önök által adományozott megtisztelő János Zsigmond-díj – amellett, hogy azt elsősorban az anyaországi politikai közösségünk méltányolható törekvései iránti bíztatásnak tekintem – számomra megerősítést és elköteleződést jelent, hogy legjobb tudásom és lehetőségeim szerint miként eddig, úgy a jövőben is a nemzeti szuverenitás, a Kárpát-medencei magyar megmaradás és a közép-európai érdekközösség erősítésének az ügyét szolgáljam.

Szívből köszönöm a Magyar Unitárius Egyház minden tagjának az eddig – sokakkal együtt – végzett munkám mai elismerését, amelyet a jövőre nézve egyben megelőlegezett bizalmuknak is tekintek, és igyekszem, igyekszünk azt megszolgálni. Kérem a Mindenhatót, hogy adjon ehhez nekünk elegendő erőt és bölcsességet!

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Kolozsvár, 2025. január 13.

Dr. Kövér László, Magyarország Országgyűlésének Elnöke