Kedves unitárius és más felekezetű keresztény testvéreim!
Szeptember utolsó vasárnapján unitárius templomainkban és otthonainkban imádságos érzések, gondolatok között keressük a jó Istennel való kapcsolatot. Még ebben a nagyon feszült, vírus által fenyegetett időszakban is, amelyet márciustól élünk, hálát mondunk a minden nap megtapasztalt gondviselő szeretetéért és jóságáért. Ennek szellemében a Zsoltárok könyvéből olvasom az évezredes kérést, jó tanácsot:
„Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,4–5)
A zsoltárok bibliai gyűjteményét az áhítat könyvének is nevezi a keresztény ember. Ezekben az évezredes fohászokban és dicsőítésekben jut kifejezésre a legtisztábban és a legnagyszerűbb formában az ember imádságos érzülete és Isten melletti állásfoglalása. Megtaláljuk bennük az ember érzéseinek sokszínűségét és azt a boldog bizonyosságot, hogy ezek mind Istenben gyökereznek, tőle indulnak ki, és hozzá térnek vissza.
Ez alkalommal csupán két emberi érzést szeretnék kiemelni, melyek végighúzódnak szent könyvünk zsoltárain, és megerősítik bennünk a hitet abban, hogy az Istenhez, gondviselő Atyánkhoz fűződő kapcsolatunkat meghatározzák és életformáló erővé teszik. Ez a kettő pedig nem más, mint a bizalom és a hálaadás, melyek nélkül vallásosságunk, Istenben való hitünk puszta külsőség, látszatvallásosság lenne. E két érzés nemcsak az Istennel való viszonyunkban elengedhetetlen, hanem emberi kapcsolatainkat is meghatározza. Nemcsak a zsoltárokon húzódnak végig, hanem ott kell legyenek mindennapi életünkben, emberi megnyilvánulásainkban, kapcsolatainkban is.
Életünk, küldetésünk megéléséhez, teljesítéséhez elengedhetetlen a bizalom és a hála. Ezek a szent érzések emelnek bennünket a teremtés élére, és ezek révén tapasztalhatjuk meg az Istennel való életközösség hit által létrejövő csodálatos jelenvalóságát. Ezek a tiszta érzések juttatnak el arra a szintre, mely lehetővé teszi annak a megtapasztalását, hogy nem itt felejtett, kitaszított teremtmények vagyunk, hanem a bennünk lakozó szellemi és lelki képességeink kiművelése által Isten gyermekei és munkatársai lehetünk.
Nagyon nehéz, gondterhelt hónapokat éltünk át, sok szenvedés és bizonytalanság között vergődünk mind a mai napig, és nem tudjuk, hogy mi vár ránk még, milyen lesz a holnapunk. Az Istenben bízó ember azonban minden megpróbáltatás közepette tudja, hogy Isten szeretete sosem hagyja el. Ő az, aki erőt ad, ha fegyelmezetten megmaradunk törvényei mellett, és egymásra vigyázva, figyelve igyekszünk felelőségteljesen élni még a megpróbáltatások között is. Az Ő gondviselő szeretete örökkévaló és a legnagyobb szükségünkben is erőt ad, bátorít.
Meggyérült gyülekezeteinkben, gyakran csendes otthonainkban nyíljon meg a szívünk ez ünnep alkalmával is, és járuljunk eléje erős bizalommal és a hálaadás érzésével, tudva azt, hogy Istenünk velünk van a jelen küzdelmes napjaiban is. Nemcsak a testet tápláló eledelért, hanem lelkünk, hitünk erejéért is hálatelt szívvel borulunk le előtte. Áldása kísérje küzdelmes napjainkat, szent lelkének ereje világosítsa értelmünket, és jósága segítsen igaz emberként élni! Ámen.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Az őszi hálaadásra szánt gondolatok hanganyaga alább meghallhatható: