Anyanyelvünk s vele együtt a magyar nemzethez való tartozásunk Isten ajándéka számunkra. Száz évvel ezelőtt igazságtalanul ítélő nagy és kis hatalmak széttépték a történelmi Magyarországot. A Magyar Unitárius Egyház is hosszú évtizedeken át szétszakítva élt, de 2012-ben kijavította a csorbát. Magyarországi és erdélyi testvéregyházközségek lelkészeinek nyílt leveleit ajánljuk a trianoni gyász enyhítésére, nemzeti és vallási öntudatunk erősítésére.

Kedves pestszentlőrinci unitárius testvéreink!

Személyes hangvételű emlékkel kezdem levelem. Nagytatám, néhai Lázár András, 1910-ben született. Magyar születési bizonyítványt állítottak ki számára, mert akkor bár forrongott a kitörni készülő, mindent elsöprő világégés lávája, de erről ő és szerettei, Erdővidék szívében nem sokat töprengtek. Ma lenne 110 éves. 9 éve távozott az élők sorából, nem érhette meg, hogy papíron is újból magyar lehessen. Még élt, amikor az ő születési igazolványa révén én és családom megkaptuk a magyar állampolgárságot. Mikor erről meséltem neki, válaszként elmesélte, miként menekültek, bujdostak hazafelé a háború fordulatainak bűvkörében: Szejke határában miként kellett bujdosóként határt kerüljenek, hogy megmeneküljenek a megtorló sereg haragjától. Édesanyám ágán, dédnagyapám, Máthé Zsigmond, népfelkelő – ahogy egy róla maradt katonai fényképen megnevezi magát – koldusként, szakadtan, lefogyva, rongyokba öltözve, mezítláb, a felismerhetetlenségig megtépázva jött haza a fogságból. Pár évre rá el is emésztette a háborús kegyetlenség életét.

Hol a határ?

„Békeszerződések” sorozata dédapámhoz hasonlóan egy koldust, szakadt, lefogyott, rongyokba öltöztetett, mezítlábas, a felismerhetetlenségig megtépázott országot hagyott hátra nekünk, ma is élni akaró határon inneni és határon túli magyaroknak. Hol a határ? Én, aki innen, Erdélyből írom ezt a levelet, határon innen vagyok. Akkor ti vagytok a határon túli magyarok? Hol a határ? Határ a csillagos ég!

Különleges élmény volt számunkra mindkét találkozó, amelyet egymás gyülekezetének meglátogatása érdekében szerveztünk. Nemcsak a találkozás, az ismerkedés, a közös évfordulós emlékezések, templomaink javításának, fenntartásának testvéri áldozata volt kimagasló, hanem az az élmény, hogy talált a szó, nem kellett tolmács, értettük egymást. Éreztük egymást, amikor az Országháza előtt, a Dunán hajózva megszólalhatott a tárogató, amikor Buda vára történelme Gyimesbükktől Fiuméig, Pozsonytól Kassáig, Beregszásztól a Gyilkos-tóig izzította a levegőt, a hadak útjáig. Amikor a korondi egyházközség 450 éves, vihar tépázta történelmét időkapszulába zártuk, szétestek az emberi gyarlóság határvonalai, érezhettük, nem határon innen és határon túl vagyunk, létezünk, hanem határtalanul lehetünk azonos gyökérből táplálkozó magyarok.

A lélek találkozásának közös gyümölcse négy és fél évszázados unitárius hitünk. Ez a hit bennünk él. Unitáriusságunk meghatározza döntéseinket, világról alkotott nézeteinket. Zsigereinkben érezzük azt a türelmet, amely hit kérdésében nem ismer határokat. Melynek alapja az az emberséges tisztelet, mely elfogadja a másságot, az ember egyedi értékeit, mely képes összekovácsolni és egymásba csiszolni Istent, embert és e teremtett világot. Hitvilágunk elvezet egy olyan Teremtőhöz, aki szeret, aki gondunkat viseli, aki az emberi lelkekbe ülteti a változás lehetőségét, aki kiválasztottaival teremti újra őseink, eleink, véréből körülhatárolt honunkat. Nem mi, hanem a mi Istenünk birtokolja a Kárpát-medencét. Legyen egyre erősebb hitünk, hogy Istenre bízzuk a magyar hon feltámadásának lehetőségét. Mi higgyük ezt, a 100 évvel ezelőtt megfogalmazott magyar hitvallással:

Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek Magyarország feltámadásában.

Mi hisszük, ha Isten velünk, senki ellenünk, csakis akkor lehet a határ a csillagos ég.

Egy, örök Istenünk hordozzon tenyerén.

Korond, 2020. június 4.

Lázár Levente, lelkész

Demeter Erika, lelkész

Bíró Lajos, gondnok

Tófalvi András, jegyző