De jó nekünk itt laknunk nálad, békesség áldott Istene…
Virágvasárnapja előtti napon kora reggel szorgos várfalvi emberek lepték el a templom és a kultúrház környékét. Harminc férfi és nő, idősebb és fiatalabb, vendégváró jó hangulatban takarított, terített, szendvicset, kávét, teát készített, hogy a késő délelőttre érkező csaknem kétszáz vendég otthonosan érezze magát a várfalvi unitárius gyülekezet gyönyörű templomában és kultúrházában.
Tíz óra után kezdtek érkezni a vendégek, mindenekelőtt Pálffy Márton leszármazottai, aztán a Kolozs-tordai Unitárius Egyházkör lelkészei, gondnokai, énekvezérei, nyugdíjas lelkészek, valamint a zsoltáréneklők, népzenészek, furulyások.
A kezdő áhítaton Kovács István püspök és Fodor Melinda helyi énekvezér szolgáltak. A 33. Zsoltár alapján mondott ima megtisztított, felemelt, átölelt, a kétszáz jól éneklő torokból felzendülő zsoltár, túlzás nélkül állítom, mennyei magasságokba repített. Hiszem, hogy ha visszaáll templomainkba az ilyenfajta éneklés, a hitünk is megerősödik.
Barabás Zsolt várfalvi lelkész szerető lelkű vendégfogadóként köszöntött bennünket, örvendett jelenlétünknek és a közösen megvalósított ünnepi alkalomnak. Őt követte az egyházközség ifjú énekese, Bartha Tímea, aki egy Tordai-féle zsoltárt énekelt csengő hangon.
Az ünnepség bemondója is helyi ifjú volt, Nagy Eszter egyetemi hallgató, aki lelkész nagyapja iránti mély hálával és szeretettel fogadta a felkérést e feladat elvégzésére. Bátor kiállása, kedvessége mindenkit elbűvölt.
Hagyománytisztelet vagy tehetetlenség. A százéves unitárius énekeskönyv kiadásainak tanulságai címmel dr. Kovács Sándor egyháztörténész, a PTI rektora tartott érdekfeszítő és tanulságos előadást. A rá jellemző precizítással ecsetelte a 100 éves énekeskönyv megszületésének körülményeit, rávilágított a minőségi munkára, de megvillantotta a negatív fogadtatás árnyait is, állandó feszültségben tartva a hallgatókat, de mégis hitet öntve beléjük azzal a megállapítással, hogy akkor lesz célravezető egy új énekeskönyv összeállításának lehetőségén gondolkodni, ha ismerjük a használatban lévő énekeskönyv megszületésének előzményeit.
Pálffy Márton néhai főgimnáziumi tanár, a száz éves unitárius énekeskönyv szerkesztője, énekköltő leszármazottai 2003-ban megmentették a Házsongárdi temető gondatlanságából pusztulásra ítélt sírkövet, egy ideig a kolozsvári belvárosi templom udvarán őrizték, majd hazavitték a várfalvi templomkertbe. Erre az alkalomra a sírkövet feljavíttatták és Deák Árpád nagyváradi képzőművész által készített Pálffy Márton plakettet helyeztek rá. A leszármazottakat Fodor Alpár kolozsvári egyháztag képviselte és a síremlék leleplezésénél mondott szívhez szóló beszédet, megköszönve Barabás Zsolt helyi lelkésznek, Kolozsi Ernő gondnoknak és a keblitanácsnak a lelkes támogatást, majd családtagjainak az erkölcsi és anyagi támogatást: Bán Éva, Fodor László, Kósa Levente, Kósa Barna, Kovács-Pálffy Zsóka, Pálfi Sz. Erzsike, Pálfi Sz. Margit, nem rokoni támogatóként Sepsi Kovács Éva, Sólyom Levente. A 2003-as sírkőmentés nagylelkű támogatói: Vagyas Domokos, Pálfi Sz. Kristófné, Fodor László Győző, Csegezi Dénes.
A leszármazott Fodor Alpár megemlékezése után, aki a síremlék restaurálásnak kezdeményezője, a Kolozs-Tordai Egyházkör esperese, Csécs Márton Lőrinc mondott beszédet, kiemelve néhai Pálffy Márton azon különleges tehetségét, mellyel a testi és szellemi erőnlétet összhangba hozta érzelmi, lelki értékrendjével. Ugyanakkor bátorította a várfalvi gyülekezetet és az egész unitárius egyetemességet, hogy követendő példaként tekintsenek a nagyszerű elődre, aki személyes előrehaladását sohasem tekintette fontosabbnak a közösség előrehaladásánál, fejlődésénél.
A templomkerttől csak a várfal választotta el a papi kertet, melyben rikító rózsaszínű virágerdő hirdette a gyümölcsfák ébredését, méhecskék dongtak a napsütésben. A kultúrház melletti csűrben megterítve vártak az asztalok, hogy éhünket és szomjunkat csillapítsuk. Fényképezgettünk, sokan odaálltak a felújított síremlék mellé, hogy magukkal vihessék a nagy előd arcvonásait is. A templomudvarról nyíló tanácsteremben az almási és kövendi gyermekek játszottak, énekeltek, Izolda papnéni és Enikő kántornéni vigyázó tekintete alatt. Messze lehetett látni, a Tordai hasadék és maga Torda is látható volt a ragyogó napsütésben, Isten völgye tornyocskái is megcsillantak, a hagymakupolák mint új valóságok gyarapították a látványt. De így is az a megnyugtató érzés öntötte el lelkünket, hogy a közösségért tett szolgálat, legyen az tanárság, énekeskönyv szerzés, vagy éppen szövetkezet építés, mint a földbe vetett mag meghozza termését, és az a termés több nemzedék lelki-szellemi tápláléka lett. Hálásak vagyunk érte.
A jól megérdemelt szünet után Kolozsi Ernő gondnok köszöntött. Zsoltárt énekelt a Berde Mózes Unitárius Gimnázium énekes csapata, kísérték őket a Folk Társ Egyesület által működtetett Népzenetanoda zenészei. A csapatot Nemes Annamária tanárnő vezette. Követték őket a kövendi furulyások Farkas Izolda lelkész vezetésével. Ugyancsak gyermek-és ifjúsági csapattal képviselte magát a homoródalmási egyházközség, Sorbán Enikő énekvezér vezetésével. Megjegyzendő, hogy a berdések és az almásiak könyv nélkül énekeltek, a zsoltárok már átitatódtak szívükön, lelkükön. Ezt követte két szólóénekes, Solymosi Alpár csíkszeredai lelkész-esperes és László Attila székelykeresztúri énekvezér személyében. Énekeik többségét a ritkán vagy egyáltalán nem énekelt zsoltárokból vették. Következtek a magyarszováti énekesek, akiket Kádár Annamária kántor vezetett, gyönyörű magyarszováti népviseletbe öltözött a csapat minden tagja. A homoródszentpéteri énekeseket Bathó Emőke óvónő vezette, egy szép régi tavaszi énekkel kezdtek és egy esti zsoltárral fejezték be fellépésüket. Őket követte a négytagú fiatfalvi csapat ifj. Szombatfalvi József lelkész vezetésével, hogy az egyházi legendákat megcáfolják azáltal, hogy nagyon is szeretnek egyházi éneket énekelni. A legnépesebb csapat a tordai volt, akik az egyeztetés során többször változtattak éneket, eleget téve annak a követelménynek, hogy egy ének csak egyszer hangzódjon el ezen az ünnepségen. Vezette őket Szabó Mária énekvezér és Józsa István Lajos lelkész. Következett a Székelyudvarhelyi 2.sz. Unitárius Egyházközség hat tagú csapata Újvárosi Katalin lelkész és Vas Székely Piroska kántor vezetésével, akik az almásiakkal és szentpéteriekkel közösen utazva, hajnalos hat órakor indultak, hogy részesei legyenek ennek a szép napnak. A kolozsvári belvárosi csapatot, kövendi és várfalvi származású lelkésztagokkal Rácz Norbert Zsolt lelkész és Kiss Erika kántor vezette, úgyszintén nagyon ritkán énekelt énekeket adtak elő. Ugyanakkor megemlékeztek a napra pontosan tizenhat éve elhunyt várfalvi énekvezérről, aki a mostani várfalvi gondnok apósa volt. Az énekes csapatok sorát a kövendi férfi csapat zárta Farkas Izolda vezetésével. A templom teteje mintha megemelkedett volna, rengett a föld belé amikor a zsoltárokat közösen énekeltük nemcsak az áhítat részeként, hanem az ünnepi alkalom zárásaként is. A Miatyánk kit fenn ragyogó magasság és az Örvendj egész föld az Istennek kezdetű zsoltárokat Sorbán Enikő kántor vezetésével zengte a templomi gyülekezet.
Jól estek a kézfogások, szívet gyönyörködtető volt hallani, ahogy az énekesek megköszönték egymás énekét, mintha ők maguk is ráébredtek volna a gyönyörűség egy újabb forrására, éspedig arra, hogy milyen kimondhatatlan ereje és szépsége van a közösen énekelt zsoltárnak még akkor is, ha időnként ósdinak, meghaladottnak tűnik, vagy annak tartják egyesek.
A kultúrházban ünnepi fehér asztalok mellett imádsággal kezdve vettük magunkhoz a finomra főzött töltelékes káposztát, meghallgattuk az alkalmi köszöntőket, meghallgattuk a várfalviak régi énekét, abból a korból, amikor Várfalva még a fazekasságáról volt híres. Mi tagadás, volt aki elfogadta a felkínált pálinkát és bort, és jól esett a kétféle pozsonyi kifli is, mint a várfalvi asszonyok külön ajándéka. Megköszöntük a várfalviaknak, hogy szeretettel és jókedvvel fogadtak és Barabás Zsolt papbácsi áldásával indult mindenki hazafelé.
Azt hiszem, hogy ezen a napon és e napot megelőző időszakban megtanultuk értékelni azt, amink van. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy elakadtunk a száz évvel ezelőtti zenei stílusoknál és énekköltészetnél, hanem inkább azt, hogy úgy állunk készen az új idők új dalaira (Ady Endre), hogy alapként szívünkben zeng a sokszáz (ezer) éves keresztény énekköltészet.
Székely Kinga Réka, Homoródszentpéter