Kedves Testvéreim!

Az újesztendő reggelén az örökkévaló Istenbe vetett hittel és bizakodással köszöntelek mindnyájatokat! Egyházunk újonnan megválasztott főpásztoraként imádkozom az Ő gondviseléséért, a 100. zsoltár soraival fogalmazva meg újévi üzenetemet: „Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Mert jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,1.5)

Nincs még egy olyan alkalom, mint az esztendőváltás pillanata, amely e világ vallási és kulturális sokszínűsége ellenére az egész földkerekség lakosságát szinte egyidejűleg ennyire megérinti és ünneplésre készteti. Az óesztendő megszámlált utolsó percei, másodpercei – amelyekkel visszahozhatatlanul és megmásíthatatlanul tovatűnik életünk egy esztendeje – fokozottan döbbentenek rá véges időnk értékére, és valósággal megvilágosítanak, ráirányítva figyelmünket létünk valóban fontos dolgaira. Ebben a felébredésben indít egymás felé a lelkünket eltöltő szeretet, és úgy öleljük át szeretteinket, mintha utoljára ölelnénk őket. Az ünnepi hangzavarban csörögnek a telefonok, üzeneteket váltunk, és úgy keressük a távolban levő rokonainkat és barátainkat, mintha utoljára kereshetnénk őket.

Az idő útkereszteződésénél állva döbbenünk rá emberi létünk egyik alapmeghatározottságára, a bölcsesség egyik igen tekintélyes forrására, önnön mulandóságunkra. És ez a felismerés – a forró ölelés, az itt és most-ba való kapaszkodás mellett – kitágítja perspektívánkat múlt és jövő irányába egyaránt, rámutatva továbbá minden pillanat vissza nem térő szentségére. Mert minden pillanat, amely mulandó életünk csillanó gyémántjaként pereg alá ujjaink között, magában hordozza a teljesség megtapasztalásának egy-egy lehetőségét, a munka, az ünneplés, az építés, a bátorítás, az ima és ölelés egy-egy villanását. Talán éppen azért tűnik a jelképek között élő ember számára oly fontosnak az újesztendő érkezése, mert úgy érezzük magunkat, mintha egy újabb marékkal merítettünk volna az időhomokból, s ezáltal újabb lehetőséget kaptunk volna a lét nagy felfedezésére.

Ám mulandóságunk felismerése és a perc értékének megtapasztalása mellett ez a fokozott éberség sodor ellenállhatatlanul Isten közelségébe. A hívő lélek ujjongásának alapot nyújt az a tudat, amit az idézett zsoltárban is olvashatunk: „Mert jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre.” Mi nem egy értelmetlenül kavargó, öntudatlan világsivatag homokját szórjuk szét a lét szelébe: nekünk Istenünk van, aki jósága által teremtette e nagyvilágot, és ezt a jóságot adta oda minden teremtményének. Simogató szeretete nem hagy el minket, úgy, ahogy az előttünk járókat sem hagyta el, és az utánunk következőkkel is ott lesz. Íme, ez az a felismerés, ami mai ünnepségünknek valóban vallásos mélységet kölcsönöz. Hiszen az idő útkereszteződése minket nem az öntudatlan idősivatag kietlen végtelenjében fogad, hanem lépéseinket Isten vigyázza, célt kölcsönözve a jóság és szeretet harmóniájára hangolódó embernek. E jóság reményében kívánjunk ma boldog új évet, és ugyancsak e bizonyosság tudatában vessünk számot a múltról, és álmodjuk valóvá a jövendőt!

A múlt felé fordulva elmondhatjuk, hogy mögöttünk hagyott esztendő egyházunk életében az őrségváltás éve volt, amikor egyházközségeink, egyházköreink és egyetemes egyházunk élére új vezetők szegődtek közösségünk szolgálatába. Megköszönöm főpásztor elődöm hűséges szolgálatát és minden leköszönő egyházi vezetőnk áldozatos munkáját, amellyel megőrizték és gyarapították egyházunk értékeit, és Isten áldását kérem életükre. Az új vezetőknek adjon Isten hitet, lelkesedést, hogy imádságos lélekkel és bölcs szívvel lehessenek közösségeink megtartói. Legyen minden időben bátorságuk, hogy határozottan kalauzolják a rájuk bízottakat, tudva azt, hogy hivatásukban ott tündököl az isteni igazság és a jézusi evangélium. Legyenek tudatában annak, hogy a mi egyházunkra nagy értékeknek kiteljesítését bízta a Történelem Ura. Viszontagságos évszázadai folyamán sokszor próbára lett téve a hite, de a puszta megmaradása ellenvetést nem tűrő bizonyítéka annak, hogy az Úr velünk maradt nemzedékről nemzedékre. Ez a tudat kötelezzen ugyanakkor bennünket, egyházunk újonnan megválasztott elöljáróit, hogy az elődök által nehezen megszerzett, tőlük ingyen kapott értékekkel legjobb tudásunk és erőnk megfeszítésével sáfárkodjunk. Majd idővel a bölcsek és megbékéltek nyugalmával adjuk át örökérvényű értékeinket a minket követő nemzedékeknek.

Számot vetve az elmúlt esztendőről, említenünk kell a világunkat egyre emésztő járványt is, amely sajnos továbbra sem engedte, hogy életünk visszatérhessen a megszokott kerékvágásba. A mai napon is adjunk hálát Istenünknek, hogy a jelen nehéz körülményei között is megtartott bennünket, és öleljük át együttérzéssel azokat, akiktől elragadta szeretteiket ez a betegség. Adjunk hálát az egészségügyi dolgozókért és minden jószándékú emberért, akik éjt nappallá téve küzdenek az életért és az élőkért. Bízzunk Isten jóvoltában, hogy úgy, amint korábban megsegített, most is segíteni fog, és a félelem árnyai végre távoznak közülünk. Hisszük, hogy hamarosan eljön az idő, amikor végre szabadon élhetjük meg ünnepeinket, újra ajkunkhoz emelhetjük ősi kelyheinket, és azokból vehetjük magunkhoz az úrvacsorát. Ám a világ természete olyan, hogy cselekvést igényel az embertől is, ha óhajtott igazát el akarja érni. Az imádság legyen erőt adó forrás számunkra, amely a bölcsesség lángját gyújtja elménkben, annak érdekében, hogy e világ számos megtévesztő álhíre közepette megtaláljuk azt, ami igaz és aminek követése megmenthet bennünket. Korunk egyik legsúlyosabb betegsége a minden irányba megnyilvánuló bizalmatlanság, amit csak növelnek az önös népszerűség-hajhászásból vagy tudatlanságból fogant összeesküvés-elméletek. E bizalomválságban bízzunk Istenben, és imádkozzunk azért, hogy a tőle kapott tudomány lehetőségeivel bölcsen és felelősségteljesen tudjunk élni, és ne a mindent összezavaró megtévesztés sodorja kiszolgáltatott káoszba az életünket.

Végül vessünk egy rövid pillantást arra is, amit a tágabb értelemben vett nemzeti közösségünk jövője hoz el nekünk ebben az új esztendőben! Bár az idő járását senki sem láthatja előre, mégis már most beláthatjuk, hogy újra kihívásokkal teli év vár ránk: egy sorsdöntő népszámlálás és egy sorsunkat nagyban meghatározó anyaországi választás áll előttünk. Mind fajsúlyos, több évre, akár évtizedre meghatározó esemény, amelyek eldönthetik, hogy a növekedés vagy a sorvadás útjára lép nemcsak unitárius közösségünk, hanem a teljes erdélyi és Kárpát-medencei magyar közösség. Mind a népszámlálás, mind az anyaországi választások rendjén fontos, hogy mindenki felismerje ezek tétjét, és részt vegyen benne, határozottan vállalva felekezeti és nemzeti identitását. A népszámlálás révén is fel kell hívjuk mindazok figyelmét, akik meg akarják kérdőjelezni létjogosultságunkat, hogy ez a föld évszázadok óta a mi hazánk, s létgyökereink innen szívják magukba az éltető nedveket, nekünk itt helyünk, otthonunk van.

Végezetül nézzünk magunkba! Vessünk számot a múlttal, bocsánatot kérve az elkövetett rosszért és az elmulasztott jóért. Majd forduljunk Istenünkhöz, kérve az Ő megszentelő áldását, hogy létünk változó hullámai között ne csüggedjen el a szívünk. Adjon a Fennvaló mindnyájunknak áldásban, örömben, egészségben és megvalósításokban gazdag új esztendőt! Jósága és szeretete maradjon velünk nemzedékről nemzedékre! Ámen.

Kolozsvár, 2022. január 1.

Kovács István

püspök