Anyanyelvünk s vele együtt a magyar nemzethez való tartozásunk Isten ajándéka számunkra. Száz évvel ezelőtt igazságtalanul ítélő nagy és kis hatalmak széttépték a történelmi Magyarországot. A Magyar Unitárius Egyház is hosszú évtizedeken át szétszakítva élt, de 2012-ben kijavította a csorbát. Magyarországi és erdélyi testvéregyházközségek lelkészeinek nyílt leveleit ajánljuk a trianoni gyász enyhítésére, nemzeti és vallási öntudatunk erősítésére.

Harmincöt év távlatából

Kedves testvérek!

Levelet kellene írnom, de rég nem gyakoroltam. Inkább csak üzentem, ha itthon voltam, szóltam, ha ismerősök felé jártam.

Ez sem lesz levél, még csak levél-féle sem. Inkább morfondír.

Harmincöt évvel ezelőtt azt írtuk a kicsengetési kártyánkra, hogy „Reményeink felfelé nőnek, mint az ágak, emlékeink lefelé, mint a gyökerek” (Horváth Imre).

Érettségi után pedig mindenki elindult azon az úton, amelyik eleibe kanyarodott. Volt, aki pár lépést tett, s voltak, akik messze mentek. Volt, aki azonnal, az első vonattal, vagy éppen a Dunát átúszva, a túlsó partig, s azon túl. Volt, aki később, a Moszkva térig, s azon is túl. Egy ideig alig tudtunk egymásról. Az ágak erősebbnek bizonyultak a gyökereknél, amelyek csak nyúltak, s nyúlnak mai napig. Még nem szakadtak el… Itthon illett megszólni azt, aki elment, s ott illett leszólni azt, aki odament.

Mi, akik maradtunk, nem tudtuk s ma sem tudjuk, miért maradtunk, s akik elmentek, sem tudták, s ma sem tudják, miért mentek. Magyarázni, ha kell, megmagyarázzuk, de nem értjük.

A kicsengetési kártya legaljára azt írtuk, hogy találkozunk. Ma már tudom, hogy nem csak azért, mert így volt szokás. Tudom, hogy a viszontlátás reménye nélkül nem indul, ki társat, barátot, családot hagy maga mögött. Kéz a kézből könnyebben csúszik ki, ha benne van az újra egybesimulás reménye.

Néhány év múlva kibocsátottak a teológiáról is. Volt, aki maradt. Volt, aki elment az anyaországba. S még mindig illett megszólni itthon azt, aki elment, s még jó ideig maradt a mi és az ők…

2003- ban néhányan azt gondoltuk, hogy ideje van a találkozásnak. És találkoztunk Szentgericén. Ezeket a találkozásokat neveztük Gericei Találkozásoknak. Néhányan mi és néhányan ők. Aztán Küküllődombón. Többen mi és többen ők. Én már nagyon szerettem volna, ha mind mi lennénk. És találtam egy lelkésztársat, aki szintén így gondolta. A következő találkozón, Olthévízen szinte egyszerre mondtuk Miklósi Vári Katinkával: legyünk mi testvérek! És azok lettünk. S velünk együtt Olthévíz és Debrecen is. S attól fogva mi vagyunk. Itt és ott is. Aztán Katinka messzire ment, de testvérek maradtunk.

A testvériség erősítésére érkezett Papp Gy. László és Buzogány Csoma István lelkésztársaim meghívója az újabb találkozásra, a Debreceni Disputa 440 éves évfordulója alkalmával szervezett konferenciára. Ez alkalommal, a debreceni és a nagyváradi egyházközséggel együtt erdélyi-partiumi-magyarországi szövetséget kötöttünk. Három egyforma kopjafa, három egyforma templomkép s kézfogás őrzi a felemelő alkalmat.

2012-ben újra találkozásra gyűjtött össze a Csiki András által a debreceni egyházközségben szervezett Székely Nap. Olthévízről elindulva Bálint Ágoston és Lurtz János társaságában tettünk egy kitérőt Homoródfürdőre. Ott az erdőszéli domboldalban kihúztam egy fenyőcsemetét, s egész úton arrafelé locsoltam és fohászkodtam, hogy életben maradjon. Másnap az ünnepség záró mozzanataként elültettük a testvériség fájaként. Fölötte a debreceni, nagyváradi és olthévízi unitáriusok az itthoniak és otthonaik nevében, egymásnak kezet nyújtva, kértünk áldást rá.

2015-ben a IV. Székely Nap keretében találkoztunk Debrecenben. Az egyházközség és az Erdélyt Járók Egyesület kezdeményezésére kopjafát avattunk a templomudvaron, a hálaadás helyén.

A kopjafa jelzi a gyökerek emlékezetét, a fenyő az ágak reménységét. A kopjafa mozdulatlan, a fenyőt meglengeti az alföldi szél s jelzi, hogy ott is otthon vagyunk. Elvégre „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, hogy számon tartsuk egymást, s ha alkalom adódik, találkozzunk.

Török István, Olthévíz