Anyanyelvünk s vele együtt a magyar nemzethez való tartozásunk Isten ajándéka számunkra. Száz évvel ezelőtt igazságtalanul ítélő nagy és kis hatalmak széttépték a történelmi Magyarországot. A Magyar Unitárius Egyház is hosszú évtizedeken át szétszakítva élt, de 2012-ben kijavította a csorbát. Magyarországi és erdélyi testvéregyházközségek lelkészeinek nyílt leveleit ajánljuk a trianoni gyász enyhítésére, nemzeti és vallási öntudatunk erősítésére.

Kedves Testvéreink!

Bár 515 km választ el bennünket egymástól, jó érzés testvérként gondolni egymásra. Ki gondolta volna 100 esztendővel ezelőtt, hogy a testvérek határokon át kell összetartsanak  jóban és rosszban? Ki látta előre, hogy családok fognak szétválni és egyik pillanatról a másikra idegenek mondják meg, kik vagyunk, minek nevezzük magunkat? Azt mondják, hogy 100 esztendő nem a világ, csupán egy csepp az örökkévalóság tengerében. Nekünk azonban ez a csepp nemzeti öntudatunkat, a mindennapos harcot, családok szétszakadását, az otthon békességének megtörését jelentette.

Oly sok víz lefolyt már a Dunán, Olton, Tiszán, Maroson, a megcsonkított érzés azonban soha meg nem szűnik. Látjuk a hangoskodókat, ahogyan melldöngetve követelik vissza az elszakított területeteket, de nincs mögötte valós akarat… halljuk a gúnyos nevetést, amely a döntés születésekor betölthette a termeket… érezzük a csonkaságot, s fáj mások sebekbe maró szava, amelyet legtöbbször nem a tudás szül. Mit tehetünk hát a generációkon átívelő üresség, csonkaság érzése ellen? Sírunk, követelünk, haragszunk? A trianoni békeszerződés sok mindent hozott életünkbe, a béke azonban elkerült bennünket. Akadályt, kihívást, nehézséget, fájdalmat annál többet adott. De kaptunk még egy kis furfangot, jóérzést, még erősebb nemzeti öntudatot. Kaptunk reményt, emlékeket és lelki erőt.

Gyülekezetünk tagjai között sokan vannak, kik a jelenlegi Magyarország határvonalain túl látták meg a napvilágot és még többen, akik ma is egynek gondolják a hazát. Lényegében az számít, hogy mi hogyan látjuk magunkat, és milyen képet mutatunk a világnak.

Képesek vagyunk-e, Testvéreim, magasabbra nőni az elnyomóknál? Túl tudjuk-e szárnyalni a rossz akaratot? Lehetőségünk van-e együtt lenni örömben és bánatban? A történelem szele rongyosra tépázta már hazánkat. Határait annyiszor újrarajzolták, s még így sem tudták kiirtani belőle a magyarul beszélő, gondolkodó, érző embert, kinek hazája iránt érzett és mutatott hűsége nem ismeri a határt. Kinek bizodalma a nap fényességében és az Isten gondviselésében soha meg nem inog. Tamási Árontól azt tanultuk, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Otthonunkat térképeken rajzolják, vagy szívünk belsejében teremtjük meg? Hiszem, kedves Testvéreim, hogy nem vagyunk hazátlanok, mert gondolunk egymásra. Mert egyre csak erősítjük az összetartozás érzését és amit a jó Isten összekötött, ember nem választhatja el. Mert bizodalmunk benne van, mert reménységünk belőle táplálkozik, mert hitünk biztos talapzaton áll. Megtart minket jövendőnknek kitartásunk, szeretetünk, szüleink és nagyszüleink emléke s a régi magyar hazánk, melynek képe elevenen él bennünk. Megmarad, mert megtartjuk szívünkben és gondolatainkban. Ezért vagyunk felelősek határon innen és túl… mondhatni határtalanul! Mi mindig összetartozunk, mert egyek vagyunk!

Őrizzen meg Benneteket a jó Isten szeretete és tartson meg erőben, egészségben!

Atyafiságos tisztelettel:

Szabó Csengele hódmezővásárhelyi lelkész,

Bohr Ferenc gondnok,

Dr. Berényi Károly jegyző