Május 22-én osztotta ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület a kutatói tevékenységekre vonatkozó Debüt-díjakat. Ezt a díjat idén megosztva kapta dr. Fodor János marosvásárhelyi kutató és dr. Pál János lelkész-történész. Mit jelent ez a Debüt-díj neked?

Nem gondolkoztam el ezen igazából, de ha értékelnem kell, akkor mindenképpen pozitív visszajelzésnek tekintem a történészi munkámat illetően. Természetesen örvendek a díjnak, de akkor sem dőlt volna össze a világ, ha nem kapom meg, mivel nem a díjakért, elismerésért írok, hanem azért, hogy a múlt iránti érdeklődésemet, kíváncsiságomat kielégítsem.

 

Térjünk rá egy kicsit arra a kötetre, amelyet az EME az idén díjazott. Címe Ellenállás, alkalmazkodás, kiszolgálás. Az Unitárius Egyház szerepkörei 1945–1965. (Lapunk márciusi számában ismertettük is a munkát.) Hogyan keletkezett ez a szöveg? Hogy jutott el a pályázati folyamatig?

2009-ben az unitárius egyház döntéshozói úgy határoztak, hogy szükségessé vált az 1945 és 1990 között eltelt időszak eseményeinek a feltárása. Az elképzelésük szerint a kutatómunkát mindenekelőtt az egykori állambiztonsági szerv (Securitate) által termelt iratoknak az összegyűjtésével és átvizsgálásával kellett elkezdeni. Ennek érdekében létrehoztak egy bizottságot, amelynek tagjai azt a feladatot kapták, hogy Bukarestben a Securitate iratait őrző levéltárban anyagot gyűjtsenek arra vonatkozóan, hogy a kommunista időszakban milyen kapcsolat állt fenn az állam és az egyház között, illetve kik voltak azok az egyházi tisztviselők, akik együttműködtek, vagy ellenkezőleg, elutasították az együttműködést a Securitatéval, illetve a kommunista rendszerrel. A kutatóbizottságba jómagamat is meghívtak és mindaddig, amíg az érdemben működött, részt vettem az anyaggyűjtő bukaresti kiszállásokban.

Miután kellő mennyiségű anyag gyűlt össze, a bizottság tagjai közös megegyezés alapján eldöntötték, hogy a rendelkezésünkre álló forrásoknak mely részét szeretnék feldolgozni és annak eredményeit egy tanulmányban közzétenni. Jómagam, mivel már kutattam néhány 1945 előtti témát, úgy gondoltam, hogy könnyebb lesz egy olyan forráscsoportnak a feldolgozása – a szereplők ismerete miatt is –, amely időrendben folytonosságot képez a második világháborút megelőző időszakkal. Így esett a választásom arra a csoportos megfigyelési dossziéra, ami lényegében két évtizednyi periódust ölel fel, és arra vonatkozik, hogy milyen módszerekkel és kiknek a személyén keresztül próbált meg a kommunista rendszer politikai rendőrségén keresztül behatolni a legfelsőbb egyházvezetésbe, továbbá miként alakult az egyház élete azt követően, hogy az állambiztonságnak sikerült informátorokat toborozni az egyházvezetés tagjai közül. Ezt a több kötetes megfigyelési iratcsomót – vállalásomnak eleget téve – egy hosszabb tanulmányban írtam meg, és ez vált az egyik pillérévé a kötetemnek. Itt jegyzem meg, hogy bár a legnagyobb tárgyszerűséggel igyekeztem megírni a tanulmányt, mégis voltak olyanok, nem szakmai körökből, hanem az egyházon belülről, akik azzal vádoltak meg, hogy dolgozatom nem szakmai szempontok szerint megírt tényfeltáró munka, hanem fércmű, ami csak arra jó, hogy az egyházat befeketítsem.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, a kötetem tematikáját a Vallásügyi Államtitkárságon végzett anyaggyűjtés ihlette. Amikor futólagosan átolvastam az itt gyűjtött anyagot, rögtön feltűnt az, hogy a püspöki hivatal által kibocsátott köriratoknak egy jelentős része tulajdonképpen a kommunista propagandát tükrözte. És ekkor gondolkodtam el azon, hogy érdemes volna tüzetesebben megvizsgálni azt, hogy az egyház társadalomban betöltött szerepköre miképpen alakult át 1945-öt követően. A kötetben tehát azokra a kérdésekre igyekeztem választ adni, amelyek felmerültek bennem a források olvasása, vizsgálata rendjén.

Még egy adalék a könyv születésével kapcsolatban. Mikor egy beszélgetés alkalmával közöltem Kovács Sándor egykori teológiai tanárommal azt, hogy be fogok iratkozni doktori képzésre, és hogy az egyháztársadalmi szervezetekből szeretném megírni dolgozatomat, ő azt javasolta, hogy inkább foglalkozzam a kommunista időszakkal, tekintettel a Bukarestben megkezdett kutatásokra. A tanácsot megfogadtam és ejtettem az általam eredetileg kigondolt témát. Összefoglalva tehát a végső impulzust Kovács Sándor adta, a módszertant pedig a források olvasása során bennem megfogalmazódott kérdések.

 

A könyv tehát egy doktori tanulmányi folyamatnak a lezárása is. Segített az a pár év doktori tanulmányi időszak abban, hogy ez a könyv összeálljon?

El kellett készülnöm a dolgozattal, vagyis létrejött egy olyan szövegtörzs, amin a későbbiekben dolgozni tudtam azt követően, hogy a kéziratot többen is átolvasták, véleményezték, pl. Buzogány Dezső vezetőtanárom, Kovács Sándor tanárom, László Márton levéltáros, Stefano Bottoni történész stb. A legtöbb szakmai segítséget – és nem csak a kötet, hanem más munkák kapcsán is – Bárdi Nándor történésztől kaptam. Javaslatai sokat segítettek abban, hogy a kötetben tárgyalt téma strukturáltan és sokrétűen legyen bemutatva. A levéltári kutatások során László Márton mellett rengeteg segítséget nyújtott egyházunk levéltárosa, Molnár Lehel is.

 

A pályázathoz ajánlólevelet nyújtott neked Novák Csaba Zoltán, ő mennyiben segített neked a kutatási munkádban?

A kutatási munkában nem nyújtott segítséget, de mint a kommunista korszak egyik legavatottabb történészét, őt kértem meg arra, hogy a díjra benyújtott pályázatomhoz megírja az ajánlást.

 

Látszik a kötet felépítésében, hogy azt komoly előtanulmányok előzték meg, hogy nem csak belepottyantál ebbe az időszakba: az alfejezetek összegzik a kommunista uralom berendezkedése előtti eseményeket, és azokat az átalakulásokat, amelyek a szovjet mintájú rendszerrel jelentkeztek.

Mivel a könyv központi témája az egyház által 1945 után betöltött szerepkörök bemutatása és értékelése, ezért fontosnak tartottam azt, hogy az összehasonlítás módszerét alkalmazzam, azaz részletesen ismertessem az egyháznak a kommunista rendszert megelőzően végzett munkáját, intézményrendszerét és társadalmi beágyazottságát. Úgy gondoltam és gondolom ugyanis, hogy csak akkor tudjuk igazából helyesen értékelni az egyház 1945–1989 közötti időszakban betöltött szerepköreit, a totalitárius rendszer intézkedéseinek egyházra gyakorolt következményeit, ha van viszonyítási alapunk, kiindulópontunk. A korábban végzett, 1945 előtti időszakra vonatkozó kutatásokat tehát a következtetések megfogalmazásában hasznosítottam, az összehasonlításból tűnik ugyanis ki a maga teljességében az, hogy milyen radikális változások történtek, és milyen negatív következményei voltak az egyház életére és működésére a közel fél évszázados kommunista uralomnak.

 

Voltak-e olyan kutatói pillanatok, amikor valami átértékelődött benned is az időszakot illetően?

Nem. Semmi nem értékelődött át bennem, mert már ekkor teljesen világos volt előttem, hogy a kommunizmus volt az egyik legsötétebb, legaljasabb ideológia és politikai rendszer az emberiség történelmében. Tehát amit olvastam különböző forrásokból erről az időszakról, az visszaigazolta mindazt, amit erről a rendszerről tudtam. Éppen ezért mindig felháborít, amikor ezt az irtózatosan sötét, embertelen, lelki és testi terrorral felépített rendszert, beteg ideológiát éltetik és éljenzik. Hogy lehet ilyen ideológiát felpártolni vagy arról dicshimnuszokat zengeni?! Amitől hidegrázásom szokott lenni, az az, amikor vörös csillagokkal vagy ehhez hasonló kommunista jelképekkel futkároznak tizenévesek, akár huszonévesek is, anélkül, hogy tudnák, hogy mit jelentenek ezek a jelképek. Az azonban még jobban felháborít, amikor kiderül, hogy valaki tudatosan azonosul ezzel az ideológiával és jelképeivel. Visszakanyarodva a kérdéshez, semmi megdöbbentő nem volt abban, amivel találkoztam, mert eleve rá voltam készülve arra, hogy nem lesz felemelő lelki élmény a források olvasása.

 

Egy kis zárójelt tennék: idén Marx 200. születésnapját is ünnepelték, ennek fényében hogyan látod, miért divatozik a tizen-, huszonévesek között egyként a svasztika és Che Guevara, a sarló és egyéb jelvények? Lehetséges, hogy itt valamilyenfajta ideológiai revival furcsaságai jelentkeztek, vagy egyszerűen az történik, hogy a generációk elkezdtek felejteni?

A nagy gond az, hogy nem is tudnak felejteni, mert nincs, amit elfelejtsenek, a mai nemzedéknek, tisztelet a kivételnek, szerintem nulla ismerete van arról, hogy mit jelent a kommunizmus vagy a nemzeti szocializmus, így, mivel nincsen tudomásuk erről, nincsen, amit elfelejtsenek, nincsen, ahonnan tudni, mit takarnak ezek a szörnyű ideológiák.

 

Hogy látod, mi az oka ennek a hatalmas érdektelenségnek és nem tudásnak? Ahogy mondtad, hogy az sincs, amit elfelejtsenek, mert nem tudnak róla…

Szerintem több oka is van ennek a jelenségnek. Az egyik probléma, hogy a mai társadalmi viszonyok, folyamatok – például ez emberi kapcsolatok szétzúzásával – nem teszik lehetővé azt, hogy a családon belül az idősebb nemzedék átadja élettapasztalatait, élettörténeteit az ifjabb korosztálynak. A modern technika által közvetített életszemlélet, értékrend, az anyagi igények kielégítésének előtérbe helyezése szintén elvonja figyelmünket a múlt megismeréséről. A szellemi tunyaság, közömbösség visszavezethető azonban az emerről alkotott eszménykép megváltozására is. Úgy látom, hogy a modern emberképnek ma már nem feltétlen tartozéka, követelménye a szellemi és erkölcsi értékeknek megszerzése, birtoklása.

 

Térjünk vissza a kötethez. Nagyjából mennyi időt töltöttél az archívumokban, mennyi időt igényelt, ameddig összegyűjtötted az anyagokat, és hogyan történt konkrétan ez az adatgyűjtés?

Az anyaggyűjtés és szövegírás nem volt folyamatos, mert közben a papi szolgálatot is végeztem, plusz a vallástanári munkát is. Amikor időm volt, akkor mentem a levéltárakba, fényképeztem, olvastam, jegyzeteltem. Jó bő három év biztosan volt, ami az anyaggyűjtést illeti. Menet közben igyekeztem feldolgozni az összegyűjtött anyagot és írni a szöveget. Ez nem volt a legjobb munkamódszer, mert megtörtént, hogy a már megírt részeket teljesen át kellett dolgoznom az új források felbukkanásával. Időhiány miatt nem engedhettem meg magam azt a fényűzést, hogy egyszer összegyűjtöm a lehető legtöbb dokumentumot, aztán majd csak ezt követően fogok hozzá annak szövegbe foglalásához.

 

Ha jól értettem, akkor igazából nem volt olyan értelemben tétje ennek a kutatómunkának, hogy valami nóvumra fogsz rájönni …

Maga a könyv nóvum olyan tekintetben, hogy a témáról unitárius vonatkozásban még senki sem írt. Tudomásom szerint azonban a romániai magyar felekezetek esetében sem született az enyémhez hasonló feldolgozása ennek az időszaknak. Nóvum olyan értelemben nem volt, legalábbis számomra, hogy tudtam, nem egy üdvtörténet, nem egy hősköltemény lesz az a narratíva, amit bemutatok, hanem egy küzdelmes, inkább szomorú cselekményekkel tűzdelt eseménysorozat.

 

Az egyházak és a szocializmusnak mint pártrendszernek és államvezetésnek a viszonyában van-e valami speciálisan unitárius vetület, amit érdemes kiemelni, ami másként történt, mint a többi egyház esetében? Nyilván a forgatókönyv mindegyik egyház esetében ugyanaz volt: átvenni a hatalmat mindenféle lehetséges módon és teljes mértékben ellenőrzés alá vonni az egyházi intézményeket. A könyvben utalsz arra, hogy a katolikusokkal kezdték, mivel ők voltak a legnépesebb, magyar anyanyelvűeket tömörítő egyházi intézmény.

A katolikus egyház története mindenképpen eltér a protestánsokétól. A legnagyobb, és lényegében áthidalhatatlan konfliktust az állam és az egyház között az szülte, hogy a romániai római katolikus egyház a pápa fennhatósága alá tartozott. A rendszer vezetőit ez roppant zavarta, ők ugyanis mindenképpen azt szerették volna, hogy a romániai katolikus egyház szakadjon el a pápától, és a kommunista párt irányítása, befolyása alá kerüljön. Márton Áron természetesen nem engedett ennek a törekvésnek, elfogadhatatlan volt számára az, hogy elszakadjanak a Vatikántól, vagy hogy a kommunista párt egyáltalán jogköröket vegyen át a katolikus egyháztól. A kommunista rendszer árnyoldalait természetesen az unitárius püspök, Kiss Elek is látta, de ő egyszerűen nem volt abban a pozícióban, hogy ellenálljon, szembeszegüljön, másfelől nem állt fenn az a feloldhatatlan egyházjogi probléma sem, ami a katolikusoknál. A magyar protestáns egyházak – és nemcsak ők – az összecsapás helyett a kiegyezés útját választották. Megpróbáltak lavírozni, taktikájuk az volt, hogy eleget tesznek az állam által előírtaknak, de ugyanakkor a lehetőségek szerint igyekeznek érdekeiket is érvényesíteni. Csendes túlélésre rendezkedtek be, ami azt jelentette, hogy mindenképpen folytatták azokat az alaptevékenységeket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy az egyház eredeti hivatását betöltve fennmaradhasson. Ilyen volt például a hitoktatás, az istentiszteletek, szertartások végzése, olyan ünnepségek megszervezése, amelyek a vallásos és a nemzeti identitást erősítették és ápolták. A maga módján mindenik egyház egyszerre próbált meg túlélni és hivatását betölteni.

 

A könyv címében is ez a háromfajta magatartás fogalmazódik meg, amit a szocialista államhatalom célkeresztjébe került intézmény vagy ember vagy szervezet tanúsíthatott.

Igen, itt egy háromlépcsős folyamatról van szó. Az új hatalommal szemben az elején létezett egyfajta ellenállás, amíg a rendszer nem erősödött meg politikailag, addig az egyház is jóval bátrabban hallatta a hangját, aztán miután 1948-ban megtörtént a „kommunista” berendezkedés, mindenképpen alkalmazkodni kellett az erőviszonyokhoz, elkövetkezett az a periódus, amikor ki kellett szolgálni az államot, mert az egyháznak a léte, működése forgott kockán. Az események utólagos ismeretében kijelenthető, hogy az egyház akkor is fennmaradt volna, ha ellenállást tanúsít, mert végül is a kommunista állam és az egyház párharcából előbbi került ki vesztesen, a rendszer megbukott. Ezt természetesen akkor nem láthatták előre és minden bizonnyal azon erkölcsi és gyakorlati dilemmával kellett megküzdeni egyebek mellett, hogy van-e értelme az ellenállásnak, áldozatvállalásnak, túlélhetik-e a rendszer megtorlását.

 

Én személy szerint kétlem, hogy az egyházak túlélték volna: egyrészt azért, mert az 50-es 60-as években nem lehetett előre látni, hogy harminc év múlva megbukik a rendszer. Másrészt meg olyan szinten folyt az intézmények lefejezése, hogy akik maradtak volna, azok az egyértelmű árulók lettek volna, és ez számomra a totális felszámolódást jelenti.

Szerintem az egyház mint intézmény megmaradt volna, mert a vallásosságot a rendszer, bármennyire is akarta, de nem tudta kiirtani az emberekből. Az biztos, hogy az ellenállókat elnémították volna, és helyettük a rendszerhez hű embereket állítottak volna, mindazáltal fenntartom azon álláspontomat, hogy az unitárius egyház még a legdurvább megtorlás, beavatkozás esetében sem semmisült volna meg a már említett vallásosság miatt, másfelől pedig azért, mert az egyház az ellenállás jelképe volt azoknak a romániai magyaroknak, akik elutasították az erőteljes nacionalista érzelmekkel átitatott kommunista rendszert.

 

Ha jól értem, akkor a cím nem feltétlenül a magatartásformákat, hanem gyakorlatilag egy folyamatot, annak a lépcsőfokait jelenti.

A cím egy olyan folyamatot jelöl, amely nemcsak intézményi szinten történt meg, hanem sok esetben hús-vér emberek életpályájában is. Ez a folyamat ugyanakkor a rendszerrel szembeni magatartásformák alakulását ábrázolja, nevezetesen, hogy bizonyos periódusokban bizonyos hatalmi impulzusok hatására miként alakult az intézmény vagy személy viszonya a kommunista hatalommal szemben.

 

A közeljövőben milyen terveid vannak a kutatásokat illetően? Ezek szerint az egyház huszadik századi történelmét tárod fel?

A nagyon-nagyon közeli jövőben meg kellene jelenjen egy forráskötet, amely az 1916-os román betörést mutatja be az unitárius egyházi források alapján. Régi tervem alaposan utánajárni annak, hogy miként alakult az unitárius egyházi oktatás helyzete az 1918-as főhatalomváltás után. Itt elsősorban az elemi oktatást szeretném megvizsgálni, mert bár meghatározó eleme volt egyházunk 20. századi életének is, mégis teljesen ismeretlen számunkra ez a kérdés. Mindezek után visszakanyarodnék az 1965 utáni időszakhoz, amelyből van két, torzóban maradt tanulmány. Távolabbi terv tehát a ’65-től ’89-ig terjedő időszak feltárása.

 

A nagyon közeli múltunkkal kapcsolatban kitart a kutatói érdeklődésed a 2000-es évekig?

Nem tart ki: 90 után is sok érdekes dolog történt, de egyelőre az a gond, hogy majdnem semmit se ismerünk a huszadik századi történelmünkből. Komoly alapkutatások szükségesek ahhoz, hogy egy szintézist lehessen alkotni. Ahhoz, hogy a huszadik századról egységes narratívában lehessen beszélni, rengeteg alapkutatás szükséges, azonban hogy mindez mikor és miként valósul meg, nem tudom …

 

Sok szerencsét és időt kívánok a további egyháztörténeti kutatáshoz!

 

Az interjút Andorkó Júlia Eszter készítette.