Szabédi, a szellemi tisztesség embere

Május 10-én szervezte meg idén a Szabédi Emléknapot az EMKE, első ízben a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéttel partnerségben. Különleges volt az idén immár huszonhetedik alkalommal megszervezett Szabédi-nap: anélkül, hogy a szervezők, a résztvevők összebeszéltek volna, Szabédi egyik versének igencsak jelentőségteljes szakasza fogta közre az eseményt:

„Kérjétek az Irgalmazótól,

válassza meg rosszat a jótól,

gyújtson világot a szivünkben

tudni a jót még életünkben” (Válassz!)

Az emléknap témája idén Szabédi és az intézmények voltak, így talán nem is csoda, hogy a letűnt rendszer gerincroppantó évtizedeiben élni kényszerülő költő, író, fordító, egyetemi tanár alapélménye az otthontalan hányattatás volt. Kezdve a valós és a vágyott szülőfalutól a különféle intézményekben betöltött szerepeiig, Strassbourgtól Erdély kulturális életének jelentős városaiig. Ilyen életpálya mellett válik különösen jelentőségteljessé az ifjúkori alkotás.

A megemlékezés a Szabédi Emlékháznál vette kezdetét, ahol Széman Péter EMKE-elnök felidézte, hogy az idei emléknap az első, amelyet az emléknap ötletgazdája elindítója, a tavaly elhunyt Kántor Lajos hiányában szerveztek meg. Az emlékezés koszorújának elhelyezése után a maroknyi érdeklődő csoport kivonult a Házsongárdi temetőbe a költő sírjához, ahol beszédet mondott Mezei Csaba unitárius lelkész. A lelkipásztor elmélkedését Szabédi fentebb idézett soraival zárta, majd a résztvevők koszorút helyeztek a sírra és a költő családjának közelben álló sírjára.

Az emléknap következő mozzanatainak helyszíne a Györkös Mányi Albert Emlékház volt, ahol Széman Péter és Bartha Katalin Ágnes, az EMKE Szabédi Emlékház vezetőjének szavai után irodalom- és színháztörténeti jelentőségű eseménynek volt szemtanúja a népes közönség. Sor került ugyanis Szabédi László Van egy témám c. darabjának felolvasószínházi ősbemutatójára. A reflexív, öniróniától sem mentes, abszurdba hajló darab az alkotó és a műalkotás viszonyát taglalta, a Magyar Színházi Intézet másodéves színészhallgatóinak felolvasása egy máig sem (eléggé köz)ismert alkotói világot idézett meg. A premier unitárius különlegessége volt, hogy nem csak a szerző, hanem egyik színészhallgató, Fekete Edda is felekezetünkhöz tartozik.

Az ősbemutatót kerekasztalbeszélgetés követte, amelynek résztvevői Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi-életmű kutatója, Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa, Kovács Sándor teológiai tanár, Máthé Dénes egykori főgondnok, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem szövegtantanára, Mózes Huba, a Szabédi-kismonográfia szerzője, irodalomtörténész, Tompa Andrea író, színikritikus voltak, míg a moderátori szerepet Biró Annamária irodalomtörténész töltötte be.

Az izgalmas beszélgetés vezérfonala Szabédi László és az intézmények viszonya volt, a résztvevők azokról az intézményekről szóltak, amelyeket képviseltek, s amelyeknek keretében Szabédi is dolgozott. Mózes Huba szerint Szabédi otthontalanság-érzetének az oka talán abban az erőteljes szorongattatásban is keresendő, amelyben a munkaadó intézményeknek működniük kellett. Kovács Sándor elmondta, hogy a mai napig nem része egyetemi szillabuszoknak Szabédi írásművészete. Szabédi és a korabeli unitárius egyház vezetőségének viszonya ambivalenciája is vezethetett ahhoz, hogy ma is jószerivel ismeretlen Szabédi neve. Ennek ellenére Szabédi strasbourgi ösztöndíja úttörő jellegű volt, hiszen korábban nem volt a francia egyetemi központ az unitárius teológiai hallgatók peregrinációs célja. Később ugyanitt szerezte doktori címét Kovács Lajos püspök is. Boér Hunor szerint Szabédi szentgyörgyi múzeumhoz való kihelyezése tágabb kontextusban értelmezendő: a korabeli erdélyi magyar értelmiségi elit szervezkedéseibe illesztve a 2 szentgyörgyi év nem csak a Székely Nemzeti Múzeumról szólt, hanem nagy szabású, Erdélyt átfogó kulturális örököség-mentésről is (amelyben felsejlik a szintén unitárius László Gyula alakja is!). Bartha Katalin Ágnes a II. világháború alatti színházi lektorságát ismertette Szabédi véleményét nagyon komolyan vette a szakma. A színházzal nem csak mint lektor, hanem mint szerző is kacérkodott Szabédi: drámáit egyenesen a budapesti színházaknak küldte, azonban azok az erdélyi szerzőtől hazafias drámákat vártak, nem modern, abszurd alkotásokat. Máthé Dénes felidézte a hallatlanul bátor, egyáltalán nem behódolásról tanúskodó kötetét (Nyelv és irodalom. Cikkek és tanulmányok), amelyet 1956-ban adott ki, s amelyben az irodalom külső érdekektől való mentessége mellett tett hitet. Nyilván ezzel egyértelműen a hatalom célkeresztjébe került a szerző.

Tompa Andrea legújabb regényében, az Omertában megjelenik Szabédi alakja is, mint egyike azoknak, akiket elhallgattattak, aki önként is némaságba vonult öngyilkosságával. A regény egyik fontos jelenete Szabédi László temetése, amely néma tüntetéssé vált.

A fikcionált temetési jelenet valóságát Mózes Huba idézte meg, aki megosztotta a jelenlevőkkel, hogy a korabeli hatalom megneszelte a kolozsváriak megrendültségét és ellenállását, ezért elhatározták, hogy a temetést egy órával korábbanra teszik. De az ifjak, amint megtudták, mi készül, kerékpárra pattantak, s értesítették az embereket.

Szabédi László tragédiája egybeforrt az erőszakos egyetemegyesítéssel. A ma BBTE-ként ismert egyetem magyar „fele”, a Bolyai egyetem lefejezéseként élték meg diákok és tanárok egyaránt 1959-et. (A múlt ma is kísért: Marosvásárhely magyar orvosi egyetemére ismét hasonló sors vár…) A korabeli Utunk hasábjain üdvrivalgásban kitörő tanerőkről olvashattak az érdeklődők, de köztudott volt, hogy zsarolással, fenyegetéssel, gyomrozással érték el a pozitív nyilatkozatokat. Mózes Huba idézte fel a helyi párttitkár jegyzőkönyvében fennmaradt, a nyilvános tiltakozás egyetlen lehetőségeként megmaradt szó történetét: Szabédi az ominózus kirakatmegbeszélésen azt nyilatkozta volna másodszorra (hiszen első nyilatkozata nem találtatott megfelelőnek!), hogy gratulál az együttműködésükhöz – a sajtóban már „együttműködésünkhöz” szerepelt…

Azon már csak a beszélgetést követő vacsorán merengtek el a meghívottak, hogy milyen súlyos családtörténete lehetett a szabédi Székely családnak, ha László mellett még két nővére is önkezével vetett véget életének…

Andorkó Júlia Eszter

 

Szabédi László portréja a Kriza János Néprajzi Társaság archívumából származik, a fotókat Széman Emese Rózsa készítette.