Két embert látok. Az asztalon egy ősi gyertyatartóban pislákol egy láng, mely megvilágítja a ráncokat arcukon. Szemük fényének tündöklését a szürkehályog már tompítja. A titkok őrzői e szemek. Sok mindent láttak, születéssel és halállal, vígsággal és gyásszal, sikerrel és kudarccal szembe néztek már. Néztek vágyakozva, szerelemmel, s néztek csalódottan, fájdalommal. S néztek reménységgel. Látták egymást lány és fiúként, menyasszony és vőlegényként, anya és apaként, s látták egymást a fényben, s a legmélyebb sötétben, s most látják az öregségben.

Kezük egymás felé indul: öreg kezek, s reszketőn, lassan, de a bizonytalankodás lehelete nélkül kapaszkodnak ismét egymásba. Kapaszkodnak úgy, mint évtizedekkel ezelőtt: a megismerkedés pillanatában, mely izgalmat, szerelmes lázat lüktetett szívükben. Fogják egymást úgy, mint a templomban Isten előtt, az ő áldását kérve. Simulnak egymásba úgy, mint elinduláskor a közös útra, a közös fejlődésre. A kezek, melyek sokszor felemelték egymást, melyek öleltek szorosan a búcsúzáskor, s még szorosabban a találkozáskor. Támaszt, biztonságot, kapaszkodót nyújtottak. Most is készek egymás felé nyúlni.

Az ajkak, melyek ezer meg ezer igent, nemet, sohát, talánt kimondtak, melyek olykor üvöltve tüskéket kiabáltak, sokszor bogáncsot hintettek, megannyiszor szerelmesen suttogtak, bocsánatokat formáltak, kimondtak szépet, simogatót, most ismét mosolyra húzódnak. Kimondtak sok mindent, s ezzel a kimondással óvták, ezzel védték a köztük lévő harmóniát.

Az ősz hajszálak, melyek a kendő alá bújtak egykor aranybarna fürtökben pompáztak, s a másik arcon a bajsz, mely már nem hetyke, még mindig büszkén viselhető, megidézi a múltat: a lendületes útraindulást, az időnkénti elbizonytalankodást, egymás ösztönzését. Felidézi a köteléket, melyet egymással köttettek, s mely nem volt kötél, csupán inspiráló erő, érzelmi stabilitás, mely szeretetből fonódott össze. Küldetésük volt egymást szeretni, s e küldetést teljesítették.

Ott ülnek a csendben. A férfi keze egy könyv felé nyúl, mely az asztalon hever – s mindig kéznél van. Nem nyitja ki, csak megpihenteti rajta tenyerét. Mosolyog, mert már kívülről tudja mi áll benne. Aztán egymás szemébe néznek, végtelenül nyugodtak, mert ők tudják, hogy átviszik a szerelmet a túlsó partra.

Péterfi Ágnes