2023. március 15-én a Novák Katalin Köztársasági Elnök által adományozott magyar állami kitüntetések átadására került sor a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amelyeket Varga Mihály pénzügyminiszter és Grezsa Csaba főkonzul adott át.

Popa Márta, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója Magyar Arany Érdemkeresztben részesült a nemzedékek sorának szilárd erkölcsi alapot és biztos tudást nyújtó, negyedszázados pedagógusi és intézményvezetői munkája elismeréseként. Az ünnepségen munkásságát Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke méltatta.

Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium aligazgatója, lelkész és vallástanár szintén Magyar Arany Érdemkeresztben részesült a több, mint két évtizedes oktatói-nevelői munkája, valamint fáradhatatlan közösségépítő tevékenysége elismeréseként. Laudációját Rácz Norbert Zsolt unitárius lelkész mondta.

Az alábbiakban az ünnepelteket köszöntő és méltató beszédeket olvashatják.

Popa Márta laudációja a Magyar Arany Érdemkereszt átadásakor

Kolozsvár, 2023. március 15.

Tisztelt ünneplő közösség!

Az unitárius egyház majdnem félévezredes történelmi tudatának egyik kikristályosodott alapigazsága az oktatás és nevelés melletti elköteleződés. A kisebb-nagyobb oktatási intézményeink között ékkőként ragyog a kolozsvári kollégiumunk, amely sokévszázados múltja során számtalan kiemelkedő egyéniséget nyújtott a magyar tudományosságnak és kultúrának.

A történelem olykor kegyetlen. Ezt bizonyítja az, hogy a huszadik század kommunista diktatúrája romba döntötte a Múzsák és erények kolozsvári fellegvárát. Az 1989-es rendszerváltozás után csak kevesen hitték azt, hogy az újra alakult unitárius kollégium képes lesz arra, hogy megerősödjön, régi dicsőségét magára öltse. Olyanok voltunk, mint a bibliai Nehémiás idejében Jeruzsálem: romba dőlt város, szétszórt kövek, reménytelenséget sugárzó, tátongó lyukak a falon. De a Biblia megtanítja nekünk, hogy az Úr a legkilátástalanabb időkben is küld megmentőt, akinek van elég hite, és ebből kifolyólag ereje, hogy a látszatot átformálja.

Ilyen hitet hirdető emberként érkezett iskolánk élére1998-ban Popa Márta, aki Solymosi Zsolt aligazgatóval közösen újraépítette a várat. Pedig nem volt könnyű az elmúlt három évtized sem. A belső felépülés már önmagában is elég nagy feladat, hát, ha még hozzávesszük a külső nyomást, az irigységet, a rossz oktatási rendszert, a kiszámíthatatlan bürokráciát. Újra Nehémiás jut eszembe: Jeruzsálem falainak építői egyik kezükkel építettek, a másikban viszont kopját tartottak. Nem volt ez másképp Kolozsváron sem. Egyik kezükkel építettek egy korszerű és hiteles iskolát, másik kezükkel védték a lerakott alapokat.

Mi ennek a titka? – kérdezik most bizonyára sokan. Hogyan lehetséges, hogy abból a csenevész négy középiskolai osztályból Erdély egyik legjobb oktatási intézménye nőtt ki? A válasz kimondva egyszerű, de megvalósítása erőfeszítést és elköteleződést követel: mindenekelőtt Istenbe vette hit, következetes munka, hitelesség, folyamatos odafigyelés, elhivatottság. Mi pedig most is csak azt mondhatjuk, hogy velünk volt az Úr. Hiszen olyan vezetőt adott iskolánk élére Popa Márta személyében, aki mindezeket az erényeket megtestesítette, akit elsősorban hite mozgatott, mely szerint az oktató-nevelő munka Isten szolgálata, imádság, vallásos cselekedet.

A kitartó, következetes építkezésnek meg is lett a maga jó eredménye. A négy középiskolai osztály reál szakkal bővült, amit követett az elemi, majd a gimnáziumi szint és az óvoda. Az akkor alig száz fős iskola most több, mint nyolcszáz diák számára nyújt életre meghatározó élményt. Kezdetben az iskola egyetlen címzetes tanára maga az igazgató volt, talán ezzel is példát mutatva hitéről. Mára több, mint hatvan pedagógus ébreszti a tudás iránti vágyat a gyerekekben. Nem különálló szakemberekként, pusztán bérükért dolgozó gépekként, hanem összeforrott, közös célt látó csapatként.

E folyamatos építés aztán kezdte meghozni a maga gyümölcsét is. Sorra érkeztek a jobbnál-jobb eredmények, díjak és elismerések. És közben arra is jutott idő, hogy szépüljenek, korszerűvé váljanak a termek, megfelelő eszközökkel gyarapodjon az intézmény. Mindezt úgy, hogy az építés közben azért forgatni kellett a kopját is, védeni a megkezdett munkát. S tette és teszi úgy Popa Márta, hogy közben saját személyét és e munkában betöltött szerepét inkább háttérbe szorítja, másokat küldve maga helyett a rivaldafénybe. Számára a minőségi oktatás kéz a kézben jár az egyházi iskola által nyújtott nevelési igényekkel, erkölcsi magatartással, ezért aki ide jár tanulni és itt oktat, nevel, megérzi azt a többletet, amit az egyházi jelleg ad.

Popa Márta igazgatói munkája előtt, elsősorban pedagógus, fizika tanár, akinek legnagyobb öröme és hivatása felcsiholni a gyermekek lelkében a tudomány iránti kíváncsiság szikráját. Ha nehézzé válik a küzdelem, itt talál pihenést és feltöltődést, hiszen a gyermekszemek csillogásában értelmet nyer a gyakran szélmalomharcnak tűnő küzdelem. E törekvése is tiszteletreméltó eredményeket hozott, hiszen diákjai megannyi országos és nemzetközi megmérettetésen is derekasan helyt álltak, bizonyítva oktatójuk rátermettségét és elhivatottságát.

Kedves igazgatónő! Tartsa meg Isten a hitét, hogy iskolánkat tovább álmodja, s minél több gyereket vezessen a múzsák és erények birodalmába!

Solymosi Zsolt laudációja a Magyar Arany Érdemkereszt átadásakor

Kolozsvár, 2023. március 15.

Tisztelt ünneplő közösség!

Valóban szereti az Isten az unitáriusokat, hiszen úgy intézte a világ kerekét, hogy pont akkor, amikor erre a legnagyobb szükség volt két olyan embert állított kolozsvári iskolánk élére, akik egymást kiegészítve – atipikus álompárosként – csodát tettek azzal a pici hajtással, amely kezdetben szerényen húzódott meg az impozáns belvárosi épület egyik sarkában. Onnan indult, hogy aztán Popa Márta igazgatónő és Solymosi Zsolt lelkész, aligazgató szívós munkájának köszönhetően Erdély legjobb magyar iskolájává váljon. Persze, nem volt könnyű, a két nagyon eltérő habitusú ember sok-sok vita és kompromisszum által csiszolódott egymáshoz. De sok különbözőségük ellenére mégis erősebb maradt az, ami közös bennük, a törhetetlen idealizmusuk.

E mai ünnepen engem ért az a megtiszteltetés, hogy e csoda egyik megvalósítóját, Solymosi Zsolt tevékenységét méltassam. Az viszont a gond, hogy a rendelkezésre álló idő tízszerese sem lenne elég akárcsak listaszerűen felsorolni mindazokat a megvalósításokat, amelyek Zsolt nevéhez kapcsolódnak. Helyette mondok inkább egy történetet.

Ez a történet innen indul Kolozsvárról, az Írisz-telepről. Főhőse egy kecskéire vigyázó fiatalember, aki állatai mellett, nagyon szerette az autókat, a költészetet, a zenét és a színházat. Ebben az időben történt, hogy ez a fiatalember, egy csendes estén, miközben szemlélte a feje felett meggyúló csillagokat, gondolt egy merészet: mi lenne, ha felemelné a kezét, s egy csillagot onnan levenne? Talán akkor fogalmazódott meg benne egy igazság, ami aztán mindezidáig vezette, s amit nem egy kecskepásztor, hanem egy ács fogalmazott meg kétezer évvel ezelőtt: „Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9,23b). A gondolatot és sejtést tett követte, kezét kinyújtotta, s láss csodát, tenyerében már ott is ragyogott egy szép érett csillag. Na, most ezzel mit tegyen? Fogta hát csillagját, elbúcsúzott a kecskéitől, akik tudták, hogy gazdájuk immár sosem tér vissza hozzájuk, s ment is oda, ahonnan az ember azt várná, hogy értenek a csillagszüreteléshez: a Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Fakultására. Itt lelte meg először, hogy mit is tegyen ezzel a különleges, egetérintő képességével. Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet tevékenységéhez jól illett az általa hozott csillagfény, s ezzel együtt bebizonyosodott a korábban megfogalmazott igazság is: nincs lehetetlen annak, aki hisz. Színjátszó találkozó született, Másvilág, ahol a hétköznap álarcát levehette pár napra, és a lét megmutathatta valódi és csodálatos ábrázatát. Gyermektáborok alakultak át Éden kertté, Zsil-völgyéből Székelyföldre hozott gyerekek közreműködésével, akik hazafelé egy-egy szemben hordott csillaggal gyarapodtak, amit Zsolt szedett le nekik az égről.

Hál’ Istennek, más – egyházunk akkori püspöke – is felfigyelt a fiatalember sajátos, fénygyűjtő képességére, s az egyetem elvégzésével a kolozsvári kollégiumba nevezte ki vallástanárnak? iskolalelkésznek? Nem! Elsősorban: léleknek. Itt fogalmazódott meg a másik nagy elhatározása. Mégpedig az, hogy ő bizony többet nem hajlandó öregedni. Teste – az ultrakonzervatív anyag, ami mindig felhorkan, ha az ember nem a bevett módon viselkedik – duzzogott is egy kicsit, de idővel belátta, hogy bizony vesztésre áll: a szellem erősebb, s bár minden jel és törvény az öregedést hirdeti, ő ez alól kivonta magát. Beköltözött a bentlakásba, és kezdődhetett a kaland, a csillagszedegetés, s a fényüknél való sütkérezés. Itt nem volt és nincs lehetetlen. Csibészségek és hallatlan kalandok, színdarabok, filmnézések, éjszakába nyúló beszélgetések, mélyből harangozó Atlantisz hangjai, biciklitúrák a világ végére, ha kell, s közben sültek a legfinomabb bundáskenyerek, és szövődött sokezer fiatal sokezer álma egyetlen csillaggyűjtő hálóvá. Az öreg, várkastély-szerű iskolaépület pedig ragyogni kezdett a nagy fényességtől, hirdetve immár aligazgatójának a nagy felfedezését: „Minden lehetséges annak, aki hisz”

Kedves mentorom, tanárom, barátom! Most, mikor immár fiamnak oszijaként őt tanítod a nagy igazságodra, ebben az ünnepi pillanatban azt kívánom, hogy szupererődet tartsa meg a Fennvaló, s adjon neked erőt, hogy oh kapitány, kapitányomként vezesd őket, no nem a csontok útjára, hanem a Tejútra, ahol gazdagon gyűjthetnek majd fényt maguknak!

 

Fotó: Kiss Gábor és KJ.