Tizenöt évvel ezelőtt, 2006. február 28-án hunyt el Kiss László tordai lelkész, akire egész közösségünk szeretettel emlékezik vissza. Alább Székely Kinga Réka, Józsa Lajos István és Sándor Szilárd gondolatai olvashatóak:

 

Az én országom nem (csak) e világból való

-emlékezés Kiss László (1971–2006) lelkésztársunkra-

 

Amikor Jézust Annás és Kajafás, a két zsidó főpap Pilátushoz, a római helytartóhoz küldi, Pilátus azt kérdi Jézustól: Te vagy a zsidók királya? Miért adott a kezemre a saját néped? Azt akarják, hogy halálbüntetést kapjál. Mit tettél?

Jézus így válaszol: Az én országom nem e világból való… Arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. (Jn 18,36–38)

Amikor Kiss László lelkésztársunkra emlékezünk és vele együtt minden fiatalon elhunyt lelkésztársunkra, kételyeink és kicsinyhitűségünk homályát fényként világítja be Jézus Pilátusnak adott válasza: az én országom nem e világból való. Fiatalon elhunyt lelkészeink országa nemcsak e világból való, és nemcsak evilági igazságokról tettek bizonyságot, hanem az örökkévaló igazságról is. Ha nehezen is, de megértjük, hogy bennük és általuk a jó Isten országa épült és épül, amely összeköti a földi létet az örökélettel. Ők azok a balladai hősök, akik emberi számítás szerint túl hamar befejezték földi pályájukat. Ők azok, akikről mi, a földi pályát tovább folytatók, fájdalmunkban legtöbbször csak úgy emlékezünk, mint akiktől Isten megfosztott.

Kiss László nagy szívébe mindannyiunk számára volt bejárás, akik az 1990-es évek első felében együtt vettünk részt vele a teológiai oktatásban. A mai emlékezés alkalmával olyan történeteket szeretnék megosztani, amelyek meghatározóak voltak számomra. Mint ifjú teológiai hallgatók, szinte kérés és hívás nélkül mentünk minden olyan eseményre a kincses városban, ahol a magyar kultúrával kapcsolatos megemlékezés, koncert vagy éppen tüntetés volt. 1991 telén először volt nagyméretű magyar nyelvű zenei est a kolozsvári sportcsarnokban. Moccanni nem lehetett, annyian voltunk. Nemcsak a lelátók voltak zsúfoltak, hanem a folyosók is csordultig voltak emberekkel. Mi is csak a folyosóig jutottunk el. Laci valahonnan szerzett egy kicsi széket. Az a kicsi szék éppen arra volt elég, hogy aki valamit látni is akart az előadásból, nem csak hallani, az fellépett arra a kicsi székre s körülnézhetett. Amikor Laci került sorra, fellépett a kicsi székre és átszellemült arccal ismételgette: mennyi magyar, Istenem, mennyi magyar ember egy helyen! Igen, azokban az években egy kolozsvári sportcsarnoknyi magyar embert hétköznap nem lehetett látni. Egyedül a húsvéti és karácsonyi ünnepek alatt lehetett ezrével látni magyarokat Kolozsváron. Hogy kik léptek fel azon az estén, már nem emlékszem. De arra igen, hogyan vártuk sorunkat, hogy a kicsi székre felállhassunk, és szemünk és lelkünk gyönyörködhessen abban a több ezer magyar emberben, akik azon az estén összegyűltek Kolozsváron. Adatott még jövendő nekünk is, itt, a földnek ezen a zsebkendőnyi területén, biztattuk egymást. Akkor egyikünk sem gondolta, hogy a majdani tordai unitárius lelkésznek néhány év múlva farkasszemet kell néznie a tordai városi tanács magyargyűlölő tagjaival.

Akkor és ott nem gondoltunk arra, hogy magyar anyanyelvű identitásunk megőrzésének minden egyes morzsájáért, helységneveinkért, iskoláinkért, az egyenrangú állampolgár jogáért hosszú évtizedekig tartó iszapbirkózás következik. Akkor és ott annak örvendtünk, hogy van, akiért és van, akikkel együtt küzdeni a jelen és a jövő méltó gyarapításáért.

Laci nagylelkű és nagyvonalú embernek született. Dicsőszentmártoni otthonában szüleivel és testvérével együtt szívesen látta vendégül társait, a teológiai hallgatókat, amikor Dávid Ferenc emléknapán istentiszteletet és műsort tartani voltunk hivatalosak különböző Kis-Küküllő menti egyházközségekbe. Felejthetetlen esték voltak. Laci mosolygott, kínált, énekelt, átölelt és kacagott, és zsongott az egész ház az örömtől, hogy hazaérkezett a szülők nagyfia.

Mert Laci nem e világból való volt, nem csak e világból való, hanem az örökéletből való is.

Vajon miért emlékezünk meg egy csupán néhány évet szolgált lelkészről, hisz úgymond alig volt ideje letenni valamit az asztalra?! Legyen minden élő és egészséges lelkész hálás azért, hogy szolgálhat, és gondoljon úgy a túl korán elmenőkre, hogy ők az öröklétre néző fal ablakai. Rajtuk át nézünk be az örökélet országába, és van-e ennél hatalmasabb megvalósítás, amit meg kell köszönjünk nekik?! Lacinak annyi idő adatott itt, a földön, hogy megtalálja élete szerelmét és párját, hogy e világra ölelje két szép gyermekét, és hogy kiálljon az értelem és szív nélküli gyilkos gyűlölet elé és kitárja előttük bátor hitét. Nekünk is jogunk van arra, hogy Tordán anyanyelvükön tanuljanak a magyar diákok! Nekünk is jár, hogy legalább részlegesen visszakapjuk azt, amitől megfosztottak a diktatúra alatt.

Nem volt ideje többet mondani, de halálával örök visszhangként ismétlődik a nagy mindenségben ez a néhány mondat.

Nem volt ideje komótosan befejezni műveket, alkotásokat, megvalósításokat, de igazi életmű volt az ő egész lénye. Kedves, nyitott, mindig mosolygós. Egyformán tisztességtudó a nagytiszteletű professzor urakkal és a lábonálló kávézó kiszolgáló hölgyeivel. A teológiai étkezde szakácsnőinek kedvence, aki az ételt mindig megdicsérte és megköszönte. Előítélet nélküli a más hitűekkel és más anyanyelvűekkel szemben, legyenek azok románok, romák vagy éppen amerikaiak. Befogadó és mindig kész megismerni, felfedezni valami újat.

Emlékszem, nehezen kaptuk a vigasztalás szavait Laci temetésén. Elfogytak szavaink, amikor a szülőkre, a hitvesre és a gyermekekre gondoltunk. Ma is belém hasít az édesanya fájdalmas kérdése Laci temetésén, amikor azt mondta/sírta: annyira jó nekem látni, hogy ti mind itt vagytok palástban, de az én nagyfiam miért nincs köztetek? Akkor nem tudtam válaszolni, mert nekem is csak kérdéseim voltak. Tizenöt év távlatából hittel vallom: itt van, velünk van Laci is palástban, mindörökre velünk marad, csak ő ott áll az ablaknál, az örökélet ablakánál, és nekünk közvetít.

Adja Isten, hogy méltók lehessünk az ő közvetítésére, hogy amikor újra szorosan mellette állunk, átölelhessen és ránk mosolyoghasson, mondván: na, nem hiába álltam helyettetek oly sokszor sorban a reggeli kávéért a lábonálló kávézóban. Nem hiába beszéltem rólatok és az erdélyi rög alatti életről oly kitartóan a Csendes-óceán partján. Nem hiába fogtam a zsilvölgyi emberek remegő kezét kilátástalan helyzetekben. Nem hiába szólaltam fel a tordai tanács ülésén. Nem hiába hirdettem a vallásszabadság és az egymás iránti kölcsönös tisztelet életmentő igéit a tordai magyarság és a jóindulatú románság körében.

Mi pedig így válaszolnánk: Laci, a lényed volt az életműved, s mi, akik ismertünk, diáktársak, lelkésztársak, rokonok és hívek, belőled gyarapodtunk.

Adjon Isten gyermekeidnek és minden hátramaradt szerettednek vigasztalódást, hogy a múló évek feloldják a gyász fájdalmát, és újra örvendhessenek benned, te Jézus-lelkületű ember és Jézus-lelkületű lelkész!

 

Székely Kinga Réka

 

 

Ima Kiss László halálának 15. évfordulója alkalmából

Örökkévaló Istenünk, mennyei, jó Atyánk!

 

Miként életünk során annyiszor, a bajban, a nehézségekben, a megpróbáltatásokban, az emlékezés perceiben is téged keresünk, hiszen kihez fordulhatnánk erőért, vigaszért, megnyugvásért, ha nem tehozzád, életünk adójához, megtartójához és hazavárójához. Tehozzád fordulunk Istenünk, mert csak általad érthetjük meg az élet végső célját és értelmét.

Az emlékezés perceiben is a Szentírás vigasztaló szavaiba kapaszkodunk, és próbáljuk elfogadni azt, hogy senkinek sincs hatalma a halál napja felett, senki sem adhat váltságdíjat életéért. Napjaink olyanok a földön, mint az árnyék, nincs állandóságuk. Úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.

Tudomásul kell vennünk, hogy előbb vagy utóbb mindannyiunknak fejet kell hajtanunk a múlandóság örök törvénye előtt.

Istenünk, az emlékezés perceiben is megköszönjük az ő életét, életének áldásait, ajándékait, szívének sok-sok szeretetét, jóságát, tisztaságát, emberségét, hithűségét, közösségszolgálatát, egyházszeretetét.

Köszönjük, hogy jelen voltál életében, mert nem mindegy, hogy életünk során egymagunk birkózunk-e meg az élet kihívásaival, egymagunk hordozzuk-e az élet nehéz, súlyos keresztjeit, terheit, vagy te is ott vagy velünk, Istenünk! Nem mindegy, hogy hittel vagy hit nélkül, vagy hogy milyen hittel, kinek a segítségével, támogatásával küzdünk az életben. Nem mindegy, hogy földi életünk során csak a láthatókra, ideig-óráig valókra nézünk-e vagy a láthatatlanokra, az örökkévalókra is.

Köszönjük, hogy gyermekkorában gondot viseltél reá, drága, jó szülőket adtál mellé, akik felnevelték.

Köszönjük, hogy gazdagon áldottad meg talentumokkal, hogy nem ásta el ezeket a talentumokat, hanem akaratod szerint kamatoztatta, és nemcsak a maga, a szűk családja számára, hanem a közössége, a nagyobb családja javára, előnyére is.

Köszönjük, hogy kirendelted számára a hozzá illő segítőtársat, a szerető szívű feleséget, a hitvestársát.

Köszönjük, hogy szelíd lelkű, jó gyermekekkel áldottad meg.

Köszönjük, hogy hatalmas szívével szerette családját, egyházát és nemzetét.

Arra kérünk, Istenünk, hogy emlékét tedd áldottá, pihenését csendessé, halhatatlan lelke találjon örök üdvösségre tenálad. Ámen

 

Józsa István Lajos, tordai lelkész

 

Aki az idén lenne 50 éves

Néhai Kiss Lászlóra emlékezve

 

1989 előtt csak két helyet biztosított az akkori államhatalom az unitárius teológiai hallgatók részére: egyet katonaság előtt és egyet katonaság után? Egy ilyen felvételin, arra az egy unitárius teológusnak kijáró helyre az énekvizsga előtt a folyosón ismertem meg a jó lelkét a velem együtt felvételiző társat, aki énekelte nekem azokat az énekeket amelyekben én bizonytalan voltam. Ez a nekem és velem együtt éneklő unitárius teológiára velem együtt felvételiző, akkor nemrég érettségizett diák Kiss László volt, később az 1990 utáni évfolyamtárs. Ötön voltunk, mint kezen az ujjak.

Egy nyolc személyes hálószobában laktunk közösen. Ugyanazon kopott lépcsőkön jártunk fel az akkori bentlakásunkba, órák után. Ugyanaz a folyosó visszhangzott az énektől vagy némult el a tanulás csendjétől. Közös élettér – közös tanuló,  közös mellékhelyiség, közös bulik, kirándulások, örömök és bánatok, közös élethivatás. Időnként veszekedtünk  majd kibékültünk, vitatkoztunk, titkolóztunk és vallomásokkal fordulunk egymás felé – megharagudtunk egymásra majd megszerettük  ismét egymást.

Ahogy kispapok lettünk – megkezdődött a külön életünk, de nagyon akartuk hinni és tettünk is ezért, hogy megmaradjon a közös élethivatás és mi is egymás számára.  Mi ötön  mielőtt elváltunk volna olyanok voltunk mint egy kézen az öt ujj ami imára kíván fonódni a másik kézzel. Kerestük, nagyon kerestük ezt a másik kezet, mert mi ötön már jól megvoltunk. Ha elmondanám, vajon érdekelné-e valakit, hogy ez a másik ötujjas kéz milyen nagyon hiányzott mind az ötünknek?  Aztán maradtunk csonkán, csak négyujjas kézként.

Ma már több mint 25 éve, hogy hazajöttem amerikai tanulmányi utamról. Laci akkor került lelkileg még közelebb hozzám, amikor ő is hazaérkezett tanulmányútjáról és elkezdtünk emailen levelezni gondjairól és örömeiről, közös terveket szőtt velem is. Igen örvendtem és  igazán jól éreztem magam mellette mikor már mindketten rendes papként szolgáltunk is.

Hallottam őt a tordai templomban angolul és utána mindjárt magyarul is prédikálni vallásszabadság ünnepén, az amerikai unitárius univerzalisták és az egybegyűlt erdélyi unitáriusok előtt. Igen jóleső érzés töltött el, hogy  ő is  évfolyamtársam, akivel valamikor együtt felvételiztünk, énekeltünk.

Az ünnepség után beszélgettünk, leveleztünk, és egyetértettünk sok olyan dologban amiben azelőtt soha sem. A cél az volt és maradt azóta is, hogy beszéljünk közös dolgainkról osszuk meg tapasztalatainkat egymással. Vajon ma ő hogyan látná ezt?

Az idén lenne 50 éves. Valószínű szép szürke haja lenne és friss lenne az arca a mosolytól, mint ahogy mindig ismertük őt. Valószínű ma is vitatkoznánk és lehet, hogy veszekednénk is majd  kibékülnénk. Nem hiszem, hogy ne beszélgetnénk egyáltalán. Nem az az ember volt, akivel ne lehetett volna beszélgetni, vagy akivel ne lett volna érdemes beszélgetni. Lelke, igen a lelke szerető és egy egész világot átölelő és magához közel engedő volt. A kérdés sokáig bennem élt és még mindig bennem él: milyen körülmények között engedheti a lelkész, aki maga is ember közel a világot magához? Ebből a kérdésből született meg a „Végül kisimul minden ránc” verseskötetem, amit az ő emlékére jelentettem meg.

Kiss Lászlóra hiányzik a közös valamikori tanulóból, a folyosóról, arról a helyről ahonnan ő is elindult, hogy népének, egyházának hű szolgája legyen és aki igen korán távozott nemcsak a hivatásvégzése barázdájából, de családja, szerettei, barátjai, gyülekezetei, a Magyar Unitárius Egyház életéből!  Ha nem becsüljük meg azok emlékét, akik előttünk jártak, akkor önmagunk lelki szegénységének nyomorában élünk.  Adjon az Isten számára csöndes pihenést! Abbahagyott terveihez adjon munkatársakat, akik megvalósítják, amiért ő már e földi létben nem tehet! Az együttérző szeretet őrizze özvegye és árvái életét, és adjon nekik erőt a mindennapokban.

 

Sándor Szilárd, évfolyamtárs