A rád bízott drága kincset őrizd meg – ezzel a Pál apostol által megfogalmazott biztatással hívta egyházunk a 23. alkalommal megszervezett Szejkefürdői Unitárius Találkozóra híveit és a más vallásfelekezetekhez tartozó, velünk rokonszenvező testvéreinket.

Évről évre megerősödik bennünk a bizonyosság, hogy bár emberi hangon szólal meg a hívó szó, de nemcsak emberi akarat gyűjt bennünket össze, hanem isteni akarat ez a találkozás.

Idén is ránk sütött, ránk mosolygott a nap fénye; sok unitárius emberben és közösségben akarattá erősödött a találkozás vágya; mindenki elvégezte a szervezésben rá bízott, felvállalt feladatot, hogy minden készen álljon a zarándokok fogadására; és a közös éneklésben, az elhangzott szavakban, az imádkozásban, az úrvacsora szentségében és a szép találkozások örömében megtapasztalhattuk Isten gazdagító és megújító áldását.

Miután a lelkészek felvonultak a színpadra, a hagyományőrző huszárok átadták a nemzeti lobogót, jelképesen megnyitva ezáltal a rendezvényt. Közösen tiszteltük Istent: zsoltárral, imádsággal, a prófétai üzenet biztatásával, a szeretet erejének és fontosságának hangsúlyozásával. Emlékeztünk a Mesterre, aki örök jelen időben van velünk az úrvacsora szertartása és a szeretetparancsolat mindennapi betartása által. Tanítványokként képzeletbeli körben megálltunk az asztalok körül, hogy a megújulás és a közösséghez való tartozás hitét magunkban és egymásban megerősítsük.

Fejet hajtottunk a példaképként elénk magasló ember emlékműve előtt, s a főhajtásban ráébredtünk, hogy milyen távol vagyunk alázatban, elkötelezettségben és szolgálatban tőle, de kimondatlanul is arra buzdítottuk magunkat, hogy egy-egy lépést tegyünk felé, nemcsak a székelykapuk mentén, de a mindennapi életút, szolgálat terén is.

Volt helyük a gyermekeknek, ahol az üzenet az ő hangjukon szólalt meg; bemutatkoztak a szervező gyülekezetek történelmükkel, jelenükkel, s lüktető, élni akaró közösségekről valló fényképekkel; asszonyaink a nőszövetségi szolgálat szemet és lelket gyönyörködtető világát mutatták be; a léleknek is volt kuckója, ahol megpihenhetett, termékeny csendre találhatott; megnyíltak az Erdély városait, történelmi jelentőségű, művészeti értékű helyszíneit bemutató kiállítás kapui.

Azután felbomlott a rendezett sor, a fegyelmezett gyülekezet, de helyét nem a rendetlenség, a káosz vette át, hanem a barátságok, az ölelések, a kézfogások, az érdeklődően egymás felé forduló arcok szeretet elvű rendje kezdett uralkodni. Tápláltuk a testet, de tápláltuk a lelket is, s nem az étel illatát és ízét, hanem az örömteli találkozások hangulatát, ízét és illatát raktároztuk legféltettebb kincseink közé.

És hazaindultunk. Vittük magunkkal az örömöt, a biztatást, a reménységet, a lélek vásárfiát, hogy osztozzunk benne családunk és a közösségünk otthon maradt tagjaival. Akkor volt igazán áldott ez a nap, ha arcunkon és lelkünkön sugárzik majd sokáig a megerősödött hit és a szeretet megújult ereje, mert akkor nemcsak mi, hanem azok is örvendezni fognak, akik ezt a sugárzást rajtunk megérzik, általunk megtapasztalják.

Egy nevet sem akartam említeni. Egyrészt azért, mert így nem is felejthetek ki senkit a felsorolásból, másrészt pedig azért, mert hiszem, hogy mindenki, aki ott volt a találkozón, ugyanolyan fontos és értékes része volt az áldott együttlét egészének. Ráadásul azt is éreztem: ma nem kell emberé legyen a dicséret, hanem inkább Istennek kell hálát mondjunk!

Nem eget rengető, az újdonság meghökkentő csodáját tapasztaltuk meg, de nem hiszem, hogy ilyesmire vágytunk volna. Azt kaptuk, amit vártunk, amit kapni szoktunk: megszokott otthonosságot, biztonságos természeti és emberi környezetet, ismerősen hangzó üzeneteket. Mindez azonban nem az unalom csalódását eredményezte, hanem olyan áldott állandóságot, mint a szülői szeretet, mint az otthoni kenyér, mint a Miatyánk szavai, mint a szülőföld tájai.

Isten neve legyen áldott 2022. augusztusának második szombatjáért!

Szabó Előd, lelkész-esperes

A rendezvényt Hargita Megye Tanácsa támogatta.