Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14–16)

A jelenünk egyre kevésbé szól a dolgok lényegi oldaláról. A világ egyre egyértelműbben a külsőségek felé kényszeríti figyelmünket és energiánkat. Az ember egyre többet foglalkozik a megjelenésével, a küllemmével, és egyre kevesebbet lelki, testi egészségével. Egyre szebb otthonokban lakik, de ritkulnak a konyhaasztal körüli meghitt vacsorák alkalmai. A közösségi alkalmakat egyre szigorúbb protokoll-szabályok és liturgikus formák vezetik, de egyre gyakrabban marad el ezekből az együttlétekből az őszinte meghittség és az igazi élmény. Megújulnak épületeink, templomaink, de egyre kevesebben ülünk be padjaikba.

A reformáció is egy ehhez hasonló eltávolodást igyekezett visszafordítani. A külső formák és felület, a tekintély szintjéről a lényegre, a lelkiismeretre és a jó Istennel való közvetlen kapcsolatra irányítani a figyelmet.

Milyen különös, hogy azóta 507 esztendő telt el, de ez az igyekezet ma is időszerű. Valahogy mindig az. A Magyar Unitárius Egyház főpásztoraként vallom, hogy az egyház egyik legfőbb feladata ma is az, hogy a fókuszt újra meg újra és állandóan a lényegre fordítsa vissza.

A lényeg pedig számunkra az, hogy a jó Istennel ápolt kapcsolatban nincs szükségünk közvetítőkre. Szeretetteljes, személyes kapcsolatban vagyunk vele. Ilyetén hitünk megélése is személyes, a szabad gondolkodás és a lelkiismereti szabadság vezeti fonalát. Mindez pedig felelősséggel jár, egyéni és közösségi szinten egyaránt. A nem közömbös viszonyulás pedig azt jelenti, és arra késztet bennünket, hogy merjünk szembenézni azzal a tartalommal és formával, ami körülvesz bennünket. Egyéni vallásosságunkkal, hitelveinkkel és intézményeinkkel egyaránt. Arra ösztönöz, hogy miközben a legfőbb értékeink mellett kitartunk, tudjunk szüntelenül megújulni, ha szükséges. Arra, hogy a folytonos igazságkeresés szenvedélyével haladjunk előre. De arra is, hogy amennyiben az „előre” eltávolodást jelent tőle, térjünk vissza a lényeghez, Istenhez.

Így tud a reformáció több lenni, mint  egyszerű örökség. Nemcsak a múlt, hanem a holnapjaink kulcsa is. Évről évre olyan valósággá kell válnia, ami a jelenben is formálja hitünket és életünket.

A társadalmi kihívások, a mindennapok küzdelmei mintha egy hatalmas, sötét, kongó véka alá rejtenék mindennek a világosságát. Mintha közösségeinkben, de bennünk is fakulna a fénye.

De, kedves testvéreim, a Szentírás üzeni, hogy ti vagytok a világnak a világossága. Az élet lényegi része csak akkor válik láthatóvá, ha egyéni fényetekkel, lelketek ragyogásával világítjátok meg azt. Különben minden fölöslegessé és értelmetlenné válik. A reformáció, a reformátoraink áldott feladatot bíztak ránk, mindenkori tanítványokra. A semper reformanda, vagyis a szüntelen reformáció parancsa azt jelenti, mindig visszamosakodni, mindig visszavergődni Istenhez. Vinni, töretlenül vinni tovább a tőle kapott világosságot, a lélek fényét, a szeretettel társult hit melegét, és nem hagyni sötétségbe borulni a világot!

Kovács István, püspök

Kolozsvár, 2024. október 31.