„Covid-évforduló” – lassan egy éve annak, hogy a világjárvány behatolt életünkbe, befolyásolva a mindennapokat. Lelkészeket kérdeztünk arról, hogy személyes szemszögből is visszatekintve az elmúlt időszakra, melyek lennének a legfontosabb következtetések, tanácsok, megtapasztalások, amelyeket a pandémia elmúlt egy évéből leszűrtek. Alább olvashatják a felkért lelkészek válaszait. (A bejegyzés folyamatosan frissül.)

 

Péterfi Ágnes

Újratanulni a járást

Az ijedtség és az izgatottság váltakozott, amikor elrendelték a kijárási tilalmat. Délelőtt még lefűztem a pályázat anyagát, s a házilag elkészített maszkban rohantam a megyei tanács elé. Nevetségesen nézhettem ki a színes szalvétában az arcomon, amit két befőttes gumival erősítettem a fülemhez, ami nem mellesleg borzasztóan húzta – így láttam abban a YouTube-os videóban, s így készítettem el, míg a gép nyomtatott – de akkor nagyon féltem. Vágtattam át a parkon, s valami idegen érzés lüktetett bennem: nem tudtam mi lesz, s mi ez, csak azt, hogy ezzel az érzéssel még nem találkoztam. Egyenesen a kádba léptem, ruhák a mosógépben, én meg biztonságban – nem tudtam meddig, csak azt, hogy jó ez így. Jó, mert nem megyek sehova.

Két hétig pihentem. Jól esett nem hajnalban ébredni. Jól esett nem átesni a fejemen, hogy gyermek, férj, gyülekezet, rend, étek, teendő, feladat mind egyenlően legyen rendezve. Megnyugodtam, hogy mindenre van idő. De két hét után összefutottak a napok, s tudtam, nem lesz jó, ha ez így marad hosszú távon, ezért nekem változnom, s változtatnom kell.

Szabályok kellenek. Mindig. Szabályok, amelyek keretet adnak. Így az 52 négyzetméteren – amely a világunk volt, s összenőtt velünk – kialakult az élet. És mindenre lett idő: különleges étkeket megfőzni, az ízek által más vidékeket bejárni, volt idő táncra és énekre, jellegzetes sajtokra és borokra, volt idő filmre és könyvekre, volt idő a hosszú beszélgetésekre, játékra, nevetésre, ölelésre. És elég volt kéthetente egyszer boltba menni, és nem kellett kényszeresen vásárolni. Volt idő a mértékletességre. Egymás újraismerésére. A terasz éppen elég volt, s a templom udvara kész áldás. Az esti online áhítatok sokszor adtak erőt – minden, amit kimondtam, minden, amit átéltem, ajándék. Tőle.

Így teltek a napok. Az új elfogadásában, néhány nagyon fontos esemény lemondásában, kezek-ölelések-arcok hiányában s az új énem megismerésében. S mindeközben, míg ennyi minden történt velem és bennem, a legnagyobb csoda sem váratott sokat magára, mindeközben a kislányom megtanult járni. Ő elindult, s én vele együtt lépegetek.

A naptár, amiben a fekete x-ek jelzik a karantén napjait, a legféltettebb helyre került. A felébredés időszaka volt ez, amelyben újratanultam-tanulom a járást.

Ott vagyok én is, noha nem úgy, mint Erőss Zsolt, Robert Wickens, Nataša Kovačević vagy Tóth-Hozleiter Fanny, nem úgy, mint ők, de újratanulom a járást lelki értelemben. A járást ezen a világon, ebben a csodában. Teszem egyik lábam a másik után, de már más értékekkel szeretném, máshogyan. Mert már tudom, mennyire fontos, hogy hova és hogyan lépek. Újratanulni az utakat, s újra a porát, minden kanyarát, szélességét, keskenységét. Azt hiszem, megsejtettem valamit, bárcsak megtanulnám, vagy csak megtartanám azt a hitet, amely segít megérteni, hogy mit jelenthet a vízen járni.

Hát így vagyok most. Valahol itt, ebben a jelenben, amelyben szeretnék így maradni, felébredetten, szeretetben haladva előre, s ha nem, remélem, itt lesz velem, bennem, s újra ráébreszt a hogyanokra, s újra elvezet önmagamhoz.

 

 

Albert-Nagy Ákos István

Járvány idején…

… ültess, nemzz, szaporíts!

… hiába a túltermelés: a liszt és a WC-papír el tud fogyni.

… színház az egész Facebook.

… is örülj a nyárnak!

… sok édesanya megtanult online puszit küldeni távolba szakadt gyermekének, de online töltött káposztát sajnos még egyik sem.

… is a remény hal meg utoljára.

… az idő ólomlábúsága és a lakás szűkössége egyenes arányossággal növekszik, míg a türelem fordított arányossággal csökken.

… a lelkész igazi guru, aki a technika ördögével is megküzd.

… az istentiszteleti részvételhez nem kötelező a zakó, és nem bűn a házi papucs.

… a komolynak érzékelt helyzetben jól jön a humorérzék.

… teljes biztonságot csakis a jóban való hit tud nyújtani!

 

Szabó Csengele

Töredelmes vallomás

Télvíz idején a hócipőt emlegetni nem is olyan szokatlan. Az elmúlt év kapcsán pedig egyenesen természetes. Főleg, ha nem a fagyos időjárással, hanem a legfrissebb és legokosabb rendeletekkel van tele. Én töredelmesen bevallom, telítődtem. Sok volt a bezártságból, sok volt az óvintézkedésből, sok volt a körülményes utazásból, az esti takarodóból, a maszkom levegőtlenségéből. Fáj, hogy a tavaly csak egyszer ölelhettem magamhoz a családom, idén még csak képernyőkről láthattam és hallhattam őket. Nehéz, hogy fél éve nem láttam a barátaimat és összeszorul a szívem, hogy mindehhez elfogadással és megértéssel kell viszonyulnom. Van az a mondat, amitől sokszor borsódzott a hátam: „Én mindent megértek, de…” Most tökéletesen értem az értelmét. És tudom, hogy te is. Tudom, mert te és én ugyanolyan hús-vér emberek vagyunk, akik éreznek és gondolkodnak, akiknek néha tele lesz a hócipő. Hol a csúcson, karöltve a reménnyel, hol a mélyben, összeborulva a bánattal. Könnyes szemmel emlékezve ölelésre, nevetésre, találkozásra, mulatságra, búcsúzásra.

Az egyetlen dolog, ami most is napsugaras kikeletre ébreszt, hogy az ember a mában is megéli a házasság örömét, a születés csodáját és az elmúlás valóságát. Az elégedetlenségek közepette mégis tovább tapasztalunk, vágyakozunk és emlékezünk. Ami felett eddig elsiklottunk, a mának új lendületet ad. Rájövünk, hogy az igazi mosoly a tekintetben tükröződik. A szavaknak valódi erejük van, és az emberség jelen van a világunkban. A legcsodásabb, hogy bármily gyötrő legyen is a jelen, imáink tisztábban csengenek, és a bennünk rejtőző fényt már nem a véka alá rejtjük, hanem a helyére: a lámpatartóra helyezzük. Ebben a fényben pedig jelen van a jó Isten ajándéka: a hit, a remény, a szeretet… Irántam… Irántad… Benne!

 

Újvárosi Katalin

Az elmúlt egy esztendő

Nem véletlen, hogy a Bibliában oly sokszor olvassuk azt, hogy ne félj! Sokan féltek az elmúlt időszakban – az ismeretlentől, a kilátástalantól, a betegségtől, a veszteségtől. Az Istenbe vetett hit révén azonban reményteli időszakot élhet(ett) meg a hívő ember: mindig és mindenre van megoldás, mindig és minden körülmény közt van remény, és mindig, minden nap van lehetőség a jó mellett dönteni. Fontos tehát tanulni folyamatosan a jót, s nemcsak beszélni róla, hanem élni is azt!

Tapasztalatom, hogy vidéken könnyebb túlélni a legnehezebb időket is: közelebb van az emberhez a teremtett világ a maga ezer szépségével, nagyobb és ezáltal élhetőbb a tér, s ma már az online világnak köszönhetően ugyanoda juthat el a vidéki ember is, mint a városi. A városi emberek többségének korlátai vannak, a vidéki embernek lehetőségei.

A vidéki embernek a természet diktálja a szabályokat: ha ott az idő, a magot vetni kell, ha gyomos, meg kell kapálni, s ha megérett, le kell szedni. S midőn a határban, az elvégzett munka öröme megcsillan a szemében, tudja: jöhet bármi, ő túlél mindent. S hozzáteszi: ha Isten is úgy akarja… Visszatérő pontja a történelemnek, hogy a vidék menti meg az egyházat, a hazát. Érdemes ezt az utat ismerni, odafigyelni rá, s ennek tudatában dönteni a továbbiakról.

Úgy látom, hogy ez az időszak a hitünk megélésének, gyakorlatba ültetésének ideje volt. Vizsgáztunk – a lelkiismeretünk, amennyiben figyeltünk rá, bizonyára megadta rá a vizsgajegyet is.