Aradi pásztorverés, október 6.

„Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort és elszélednek a nyáj juhai. De miután feltámadtam, előttetek megyek. ” Mt 26, 31

Egy 1890-ben kiadott könyvet tartok a kezemben, akkor még élő tanúk visszaemlékezéseivel, címe: Aradi vértanúk albuma. Ahogyan írják, október 6-án szombat volt, éppen, mint ma, 2018-ban. Az ítéletnap előestéjén mindenik elítélt mellé papot, lelkipásztort rendeltek, kinek-kinek felekezete szerint, hiszen volt köztük római- és görög katolikus, de helvéti (református) de ágostai (német evangélikus) hitvalláson levő is. „Az Úr az én pásztorom, … ha a halál árnyéka völgyében járok is… ”- zengi a 23. zsoltár. Isten soha, semmilyen körülmények között nem hagyja pásztor nélkül az övéit!–ismerhetjük fel történetükben!

Ott és akkor lelkipásztorokat rendelt a harcmezők dicsőségétől megfosztott vezérek mellé, aki erősítették, és megtartották őket emberi méltóságukban. Haynau és vezérkara ugyanis példát akart statuálni a hadvezérek, tábornokok kivégzése által. Pásztorverésre készült, hogy aztán a szabadság szellemétől föllelkesült nemzeti közösség végképp szétszéledjen, és visszasimuljon a hétköznapokba.

Amennyiben figyelmesen végigkövetjük a tizenhárom aradi vértanú utolsó óráit, „megveretésüknek” napját, csodálattal telik meg a szívünk az ő hitüket illetően. Bár szívükben és értelmükben még hadakoztak a rejtéllyel, mi szerint Görgey Artúr, aki a világosi fegyverletételt augusztus 13-án véghezvitte, mi módon lehet szabad (?), egyenként egyre mélyebben azonosultak végzetükkel és összegeztek. Tudták, hogy ítéletük elől nem térhetnek ki, hiszen a megtorlások során már augusztus 20-án főbe lőtték Hruby Gyulát, Görgei segédtisztjét, és augusztus 22-én Ormai Norbert ezredessel is végeztek. Lélekben tehát készülniük kellett!

Lelki összegzésüknek szép eredménye pedig nem más volt, mint Isten, és a család! Balázs Ferenc így fogalmaz az istenélmény születéséről: „És hiszem az Istent: oh, e világ gyönyörűséges, hatalmas, csodálatos, boldog végzetű, megdöbbentő és titokzatos, s amikor csordultig megtelek vele, amikor elnyom a végtelenség… akkor buggyan ki belőlem: Isten. Ne kérdezzétek tőlem, mit jelent nekem ez a szó. Nekem olyan ez, mint a jaj a szenvedőknek…”  (Bejárom a kerek világot)

És valóban! Amikor csordultig volt már a pohár, amikor a végtelenség előszele nyomta a mellkasukat, akkor buggyant ki belőlük: „Istenem, nőm s három gyermekem!” vagy „Éljen a haza!” és egyéb ehhez hasonlók…

Isten mindig ott van a szenvedővel! Tanúsítják ezt a vértanúk is utolsó jaj szavai is…

Félelmükben, végső elkeseredettségükben, kilátástalanságukban, kiszolgáltatottságukban jutnak eme érzékeny, lelki területekre, az Isten és család gondolatkörére? – tehetnénk fel mai élet-ismereteink szerint az oknyomozó kérdésünket. Amikor azt gondolnák, hogy e vitézek mindegyike csak végső óráiban tért vissza Teremtő és Gondviselő Istenéhez, nem tennénk mást, mint mai világunk általános szokásgyakorlatát vetítenék vissza az 1849-es évekbe. E férfiak azonban így születtek, nevelkedtek. Így nevelte a család, a társadalom az egyház a hazafit! A hazafiaknak nem pusztán a térdre kényszerített élethelyzetükben tör elő szívük rejtekéből a hit. Hittel a szívükben élték meg egykor ifjúságukat, bérmálkoztak, konfirmáltak, és indultak el egykor a katonai pályán, alapítottak családot. Értékrendjükben mindig szem előtt tartották Isten láthatatlan, de mindig érzékelhető országának az igazságát. És ugyanúgy a szerelmet, az udvarlást és az örök hűséget, fogadalomtételt, esküt illetően is! Érték volt az életükben, nemcsak a hitves, az ara közelében, de a csatatereken, és végső óráikban, a fogházban is ez a hő és hű ragaszkodás és rajongás emelte őket a kilátástalan élethelyzetek fölé.

A korabeli történetek szerint az aradi várban, a 13 aradi vértanú kezdőbetűiből keletkezett egy német nyelvű jelmondat, melyet át is adnak Vécsey özvegyének, miszerint: „ Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Klager Leben Sie. –P(oeltemberg)annonia! V(écsey)ergiss D(amjanich, Dessewffy)eine T(örök)odten N(agysándor)icht, A(aulich)ls K(nezic, Kiss)lager L(ahner, Lázár, Leiningen)eben S(chweidel)ie.”

Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!

„De miután feltámadtam, előttetek megyek.” –hagyja örökül Jézus a pásztorverést elszenvedőknek. Nyírő József ezt így fogalmazza meg a Kopjafák előszavában: „Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem mohos temetőkben vadvirággal takart padmalyos sírokban szép madárszó mellett. Itt járok közöttük, beszélgetek velük, költögetem őket, mert nem igaz, hogy négy szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el. Minden holttest letett ruha, melybe a gyermek öltözik. A süppedt, néma halmok öreg balladáit lenn a kis falvakban tovább is jajgatják. Az eke szarván csak kezet váltottunk. A holddal, nappal, csillagokkal, csudás virágokkal ékesített koporsókkal együtt nem temették el a mi nehéz sorsunkat. …Semmi sem igaz, csak a temető igaz valóság és nincsen halál, csak átváltozás az élet végtelen körfolyamatában…”

Nem feledjük őket, hisz miképpen Jézus ma is előtte megy a tanítványainak, úgy a tizenhármak is előttünk menetelnek az örök szabadságharcunk végeláthatatlan mezőin!

Áldott legyen emlékezetük.

Solymosi Alpár

2018, Csíkszereda