Az 1956-os hősök és áldozatok emlékére
Október 23-án, majd november 4-én sok helyen megemlékezünk az 1956-os forradalmárokra, szabadságharcosokra, hősökre és a későbbi évek áldozataira. A mindenkori hősök példája arra tanít, hogy egy ember, egy nemzet, egy nemes ügy keresztre feszítése nem a halált és a véget jelenti, hanem csak az igazságtalanság időleges megnyilvánulását. Más szóval: nagypéntekek nélkül nincsenek igazi húsvétok; a megaláztatás, a kitaszítottság és a méltánytalanság poklának átérzésével teljesebben gazdagítanak minket a mindenkori felemelkedések. Az 1956-os hősök példája is gyönyörűen igazolja azt, hogy az ember számára igenis vannak a létezésnél, a puszta életnél magasabb rendű értékek. Ritkán adódó történelmi helyzetekben ezen értékek választása üdvösebb, mint megalkuvóan eltűrni az elnyomatást.
A dicsőséges forradalmak és az – azokat követő – levert szabadságharcok a bennük megnyilvánult személyes és közösségi hőstettekkel egyértelművé teszik, hogy nemes ügyek érdekében mindig érdemes vállalni az áldozatot, rendkívüli esetekben akár az életáldozatot is. Idézzük csak fel, hogy ilyen vonatkozásban 1956 karácsonyában mennyire hitelesen csengett Márai Sándor biztatása: „Angyal vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből.” A mennyből az angyal akkor megmondta az elcsüggedt, és cukorkák helyett karácsonyfán lógó magyar népnek – és azután is minden karácsonykor biztatott minket –, hogy nincs olyan gátlástalanul elnyomó világi hatalom, olyan kegyetlen tökéletességgel működő parancsuralmi rendszer, amely az embertelen szolgaságot természetszerűsíthetné és a szívek mélyéről maradéktalanul kiölhetné a szabadságvágyat. Jézusnak, a nagy lelki felszabadítónak születése mellett a mindenkori karácsonyi csillag az előbbiekre is figyelmeztette a diktatúrákban sínylődőket, és hála Istennek, nem eredménytelenül. Az égi jelre, a ragyogó csillagra való figyelés nem bizonyult hiábavalónak: ’56 áldozati véréből bő három évtizedes eltolódással Magyarországon vérontás nélkül lett új élet, a trianoni határon erről pedig 1989 megváltó karácsonyában Temesvár egén hasadt meg a hajnal, hogy a hősök, elsősorban Tőkés László kiállása következtében a bátrak és ártatlanok véréből itt is megszülessen a várva-várt szabadság.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy hőseinkre gondolva emlékezésünk az elsődleges hőstettek felidézésére korlátozódik, például arra, hogy ők milyen bátran vállalták a szenvedést és a halált az eszme szolgálatában. Történelmi távlatból kevésbé figyelünk az áldozatvállalásuk személyes vonatkozásaira, például arra, hogy mit jelent tizenévesen meghalni vagy megsebesülni, mit jelent gyermeket, szülőt, testvért, barátot elveszíteni vagy szenvedve látni. Az 1956-os magyar szabadságharc hősei és az azt követő kegyetlen megtorlás áldozatai mindnyájan tragikus példái ennek. Gondoljunk csak azokra a tizenéves gyermekekre, középiskolás korú fiúkra és lányokra, akik Budapest utcáin fegyverrel vagy zászlóval a kezükben lelték halálukat. Vagy gondoljunk azokra a kortársaikra, akiket a szabadságharc leverése után börtönbe hurcoltak, és ott évekig kínlódtak, amíg betöltötték a 18. évet, akkor pedig könyörtelenül kivégezték őket. Micsoda embertelen és istenellenes rendszer volt az, amely képes volt ezt megtenni! Mennyire visszás és megalázó, hogy a kommunista diktatúrák egykori haszonélvezői közül sokan a mai napig is nyilvánosan visszasírják azt a korszakot…
A történelem Ura óvja a mai világ minden népét diktatúráktól, elnyomatástól, háborútól és más erőszaktól! Hőseink emléke legyen áldott!
Szabó László
lelkész, fejlesztési előadó-tanácsos