A vallás egyik legáltalánosabb kérdése a bűnre, valamint az attól való megtisztulás mikéntjére vonatkozik. A bűn legáltalánosabb meghatározása a kereszténységen belül az isteni akarattól, vagy törvénytől való eltávolodásként nyújtható.

A bűnt tehát minden olyan cselekedet, amely cselekvően, vagy mulasztásbók tagadja az isteni akaratot. A probléma természetszerűen a rossz kérdésére vezethető vissza. Egyetemes emberi tapasztalat, hogy a világban létezik rossz, amely az emberi életben bűnként manifesztálódik. A mindenkori vallás egyik fő feladata, hogy megjelölje a rossz forrását, valamint eszközöket biztosítson az ember számára, annak érdekében, hogy a rosszal megküzdhessen. Ez a felfogás igen gyakran a jó és rossz közötti metafizikai és lényegi szembenálláshoz vezetett. A történelem folyamán sokan gondolták és gondolják mai napig is úgy, hogy a tökéletesen jó Istennek létezik a teljességgel gonosz ellenlábasa, aki ugyanúgy öntudattal rendelkező hatalmasság. E gonosz princípium szerepe pedig az, hogy a nagy csatatéren, az emberi lélekben, elültesse a bűn magvait. A kereszténység e fő gonoszt Sátánnak, vagy ördögnek nevezi.

Az unitárius teológia viszont nem hisz az ördög, vagy valamilyen lényegileg rossz szubsztancia tényleges létezésében. A mi hitünk szerint a megszemélyesített rossz jelkép, kifejeződése a rossz megtapasztalásának. Felfogásunk szerint az erkölcsi rossz forrása az emberi gyarlóságban keresendő. Az embernek egy élet jut osztályrészül, annak érdekében, hogy önnön lényét nemesebbé tegye. Tudatunkban erényeink mellett meghúzódnak gyengeségeink is, amelyeket gyűjtőnéven gyarlóságnak hívunk. A gyarló ember félelemből, irigységből, bosszúból, kapzsiságból, vagy más gyarlóságra hallgatva árt embertársa ellen. Ebből származik a világban tapasztalható erkölcsi rossz. A cselekedet pedig nem más, mint a bűn. Ez azt is jelenti ugyanakkor, hogy a rosszért egyedül az elkövető felelős, ugyanis nem érvelhet senki sem úgy, hogy egy külső, nála hatalmasabb tudat hatása alatt cselekedett. Az ember felel mindazért a fájdalomért, amit a világban okoz.

Az unitárius vallás a bűnnek két formáját különíti el: a cselekedetit és a mulasztásit. Bűn egyaránt az, ha valaki rosszat tesz, de az is, amikor elmulasztjuk a lehető legjobbat megtenni.

Mivel mindnyájan folyamatos átalakulásban levő személyek vagyunk, a világon aligha létezik olyan ember, aki bűnt ne követett volna el. Ez az egyetemes esendőség késztethet sokakat arra, hogy önnön gyengeségüket egy öntudatos metafizikai létezőre vetítsék ki. Holott csupán arról van szó, hogy lelkünk esendősége nagyon sokszor erkölcsileg elítélendő tettekre vezet.

Isten szeretetéből kifolyólag viszont a bűnnek van „ellenszere”. Ez pedig nem más, mint a bűnbocsánat, amit az ember egyedül Istentől nyerhet el. Semmilyen olyan szertartás nincs e világon, senki sem állíthatja magáról, hogy egy másik embernek a bűneit képes megbocsátani. Ezt egyedül Isten teheti meg, ám a bűnbocsánat elnyerésének egyértelmű folyamata van.

A bűnt megcselekvő emberben először fel kell ébrednie a lelkiismeretnek. A sértett, vádló lelkiismeret furdalja az embert, és lassan felébred bennünk a megbánás érzése. A bűnbánat sokáig tartó, fájdalmas folyamat, amely akár évtizedekig, vagy egy egész életen át is tarthat. Az ember tudatában az elkövetett rossz gyarló mivolta megnyilatkozik, és a szégyen, valamint a bánkódás érzése ébred. A vallásos ember ez örvényből Istenhez fohászkodik, és az ima által megtapasztalja a Teremtő jelenlétét ebben a küzdelemben. Hitünk szerint aztán, idővel, a bűnt elkövető egyén megtapasztalja Isten bocsánatát, amely a megnyugvás formájában tapasztalható.

Mindazonáltal tisztában kell lennünk azzal, hogy akárcsak a mély seb nyoma, amely begyógyul, de azért a heg megmarad, a bűn helye emlékeztetőként az ember lelki bőrén ott látható.

Egyik célja tehát az embernek az, hogy önmagát oda nemesítse, hogy lehetőleg minden helyzetben olyan döntést hozzon, amellyel képes elszámolni saját lelkiismeretének.