Húsvét Jézus eszméi győzelmének ünnepe – fogalmaz a káténk. Jézus tanításait napjainkban is hallhatjuk lelkészeinktől és a teológiai egyetem hallgatóitól. Ezúttal őket, az evangélium legifjabb hirdetőit kérdeztük az elmúlt évek húsvéti legációs alkalmairól, és arról, hogy miként élték meg a tavalyi húsvéti legáció elmaradását. Alábbi bejegyzésünk húsvét napjáig folyamatosan frissül.

Nagy Norbert, III. éves teológiai hallgató

A legendákból már mindannyian jól ismertük a Sóhajok útját. A torockószentgyörgyi templomkert sövényes ösvénye a papi laktól a templom ajtajáig rendkívül meghatározó út. Ez az az út, amelyen mindössze néhány pillanat leforgása alatt az esetleges kételyekből egy mély sóhajtás által megterem a légátusban az elhívás áldásának semmivel sem összehasonlítható érzése. A templomkert zöld bokrokkal körülölelt Sóhajok útja egy olyan ösvény, amely átformálja a szolgálatvégzőt, és más emberként lép majd be a templom évszázadok repedéseit őrző falai közé.

Pontosan így történt velem is 2019 húsvétján, életem első legációjának első szolgálatára vonulva. Akkor, azon az ösvényen, vállamon a biztonságot árasztó palásttal, lassabban lépkedtem, mint bármikor. Minden egyes lépésnek mély üzenete volt számomra. Ott tudatosult bennem a lelkészi hivatás gyönyörűséggel eltöltő páratlansága. Ott mondtam ki magamban a legnagyobb elhatározottsággal, egy mély sóhajtásba belelehelve a nagy igent. Igent a hivatásra, tudván, hogy sosem lesz könnyű, de megéri, mert ez a legcsodálatosabb dolog, amiben az Isten- és emberszolgálatom kiteljesedhet. Ezzel a meggyőződéssel léptem be a templom ajtaján, és ezzel a meggyőződéssel szóltam a szószékről. És amikor e meggyőződésből fakadó hitem által szóltam, az ablakon váratlanul beszűrődő egyetlen fénysugár az arcomra kúszott, melegségével megsimogatott, átölelt és én éreztem: a szövetség megköttetett vele.

Jakab Emese, V. éves teológiai hallgató

Ha az elmúlt évek húsvétjaira gondolok, igencsak emlékezetes pillanatok jutnak eszembe. Az első húsvéti legációm Bölönben volt, ahol nagyon kedvesen fogadtak, és nagy élmény volt megtapasztalni, hogy a régi hagyományok vidéken még mindig fontosak. Ugyanakkor itt tanultam meg harangozni, ahol a harangozó néni leánya megengedte, hogy segítsek neki.

Másodéven Nagyajtán töltöttem a húsvétot, itt voltam először bálba legátusként, hiszen az a szokás, ha a közelben bál van, a légátust is elviszik. Másodnapján volt a bál, úgy gondoltam, hát miért ne mennék el, csupán azzal a feltétellel, hogy idejében hazamegyünk. A szomszéd faluba mentünk hát bálba, ahol igazán jó mulatság volt. A lelkész gyerekeivel úgy döntöttünk, hogy mivel közel van a két falu, hazagyalogolunk. Éjfél után egy kicsivel hát haza is indultunk a szemerkélő esőben. Amikor a két falu között jártunk, egyszer csak lovak jelentek meg a láthatáron és felénk tartottak. Körülbelül tizenöt méterre tőlünk megálltak. Döntenünk kellett, a mezőn keresztül megyünk tovább, vagy megpróbálunk a lovak mellett elsétálni. Mivel sáros idő volt, úgy döntöttünk, hogy marad a főút, így a lovakat szépen lassan visszatereltük Nagyajtára. Számomra ez a pillanat felejthetetlen marad.

A harmadik húsvéti legációm Magyarsároson volt, ahol különféle dobostortákat kóstolhattam meg, és finomabbnál finomabb receptekkel gazdagodhattam. Sajnos a tavalyi évben nem lehettünk legációban sem húsvétkor, sem pünkösdkor: otthonról, online követhettük az istentiszteleteket, így elmaradt a legációs élmény is.

Ha az elmúlt évek húsvétjaira gondolok, melegség tölti el a szívemet, mert mindhárom legáció alkalmával rengeteget tanulhattam, tapasztalhattam. Mindhárom gyülekezet és lelkészi család nagy szeretettel fogadott, ahol felejthetetlen élményékben volt részem, amelyek életre szóló emlékekként fognak szívemben élni és mindig mosolyt csalnak az arcomra.

Demeter Ágnes, II. éves teológiai hallgató

2020 húsvétján lett volna az első alkalom, amikor legációba mehettem volna. Akkori elsőévesként nagy izgalommal, illetve kicsi aggodalommal vártam, hogy kipróbálhassam magam, hogy én lehessek az, aki az adott egyházközségben segít a híveknek az ünnepet mélyebben megélni. Tapasztaltabb társaim már hónapokkal előtte lelkesen mesélték a legációk alkalmával velük történt vicces, váratlan és szívmelengető történeteket. Akkor arra gondoltam, hogy egy ilyen alkalomra sosem lehetünk tökéletesen felkészültek, hiszen számos nem várt dolog megtörténhet egy istentisztelet, legáció közben. Azonban az senkinek sem jutott eszébe, hogy a pandémia következtében elmaradhat a legáció. Úgy hiszem, ezt a meglepetést nem nagyon képes más történés felülmúlni. Csalódott voltam, kicsit úgy éreztem, mintha megfosztottak volna egy lehetőségtől. A tavalyi év, ha ilyen nézőpontból vizsgáljuk, több lehetőségtől is megfosztott, de egyben türelemre is tanított. Hiszen ‒ kicsit közhelyesen mondva ‒ ami késik, nem múlik, karácsonykor ünnepi legátusként állhattam szószékre, és reményeim szerint idén húsvétkor is hasonlóan tehetek.

Ilkei Lóránd, V. éves teológiai hallgató

Emlékeim közt keresgélve, húsvéti legációim kapcsán feldereng egy esemény, amelyben megtapasztalhattam az úrvacsora értékét, valódi erejét. A hely és idő maradjon most a múlt homályába. Az ünnepi istentisztelet után a helység lelkészével elindultunk kiszolgáltatni az úrvacsorát idős, beteg testvéreinek. Számomra ez volt az első ilyen alkalom, és bevallom, hogy kissé izgultam. Tudtam, hogy mit kell tennem, minden mozzanat ott volt a fejemben. Azonban valahogy mégis izgultam. Számomra még új gyakorlat elé néztem. Beszálltunk az autóba, és mentünk. Közben beszélgettünk, ez alatt is készültünk. Takaros portára léptünk be, ahol már nagyon vártak. Egy fiatal hölgy fogadott, és mutatta az utat a szoba felé, ahol a beteg édesanyja feküdt. Beléptünk, az ágyban fekvő idős néni könnyes szemmel köszöntött. Beszélgettünk kicsit, majd előkészítettük az úrvacsorát, vállamra vettem a palástot. Kezdjünk! – biccentett a lelkész. A kedves néni azonban annyira gyenge volt, hogy segítségre volt szüksége ahhoz, hogy felüljön. Odaléptünk hát az ágyához és megfogva kezeit felsegítettük. Most már kezdhettük. „Hajnal mosolyg az éj után…” – hangzott fel a jól ismert egyházi ének. A néni sírásban tört ki, talán életének szebb napjai, talán gondjai, talán bánatai jutottak eszébe. Torkomban gombóc, kezeim imára kulcsolva. A szakasz végére értünk, el kell kezdenem imádkozni. Gondosan megírt, elkészített imám volt, de abban a pillanatban kevésnek és üres fecsegésnek tűntek a gondosan egymás után szerkesztett szavak. Mást mondtam, ma már nem tudom felidézni, hogy mit, de nekem akkor és ott dadogásnak tűnt. Hiszen nem én kellett volna elmondjam azt az imát, hanem a kedves, síró néni. Talán jobb lett volna a csend. Közösen mondtuk el a Miatyánkot, talán így még azóta sem mondtam. Éreztem a palást súlyát a vállamon, mert minden szónak és mozdulatnak abban a pillanatban nagy jelentősége volt. Majd vettem a kenyeret, és átadtam, a remegő-reszkető kezek pedig méltósággal és kimondhatatlan alázattal vették azt át. Majd fogtam a kelyhet, azt már nem adtam át, hanem segítettem belőle inni. Nem elegendőek a szavak, hogy ezt a tapasztalást megírjam, de éreztem, hogy akkor és ott történt valami. Valaki ott volt és az ünnepbe beleköltözött, megtöltötte azt a házat és azt az embert élettel az élet ünnepén. Ennyire drága kincs, ennyire éltető forrás hát a falat kenyér és a korty bor! Ez a rövid epizód pedig mindannyiunknak figyelmeztetés arra nézve, hogy hogyan kell a helyzetünket teljesen elfogadva, sorsunkat alázattal vállalva élnünk az úrvacsorai jegyekkel.

Lőrinczi Alpár János, IV. éves teológiai hallgató

A teológián töltött évek legszebb és legizgalmasabb eseményei az ünnepi legációk. Az ünnepek alkalmával új helyeket és embereket ismerhetünk meg, ilyenkor egy adag izgalommal indulunk útnak, azonban a helyszínre való megérkezés után már feloldódik a feszültség, hiszen belekóstolhatunk a gyülekezet és a lelkészi család szeretetteljes fogadtatásába.

Így teltek el az elmúlt évek húsvéti legációi is. Negyedéves teológiai hallgatóként két alkalommal voltam húsvéti legátus, azonban az elmúlt év húsvéti ünnepe kivételes volt, hiszen az ünnepet otthon, a családom körében töltöttem.

Az embert a húsvéti időszakban leginkább az élet-halál, örökélet kérdése foglalkoztatja. Húsvétkor a halál utáni élet lehetőségére nézünk. Ezzel én sem vagyok másképp, de van még valami, ami mellett nem sétálhatunk el szó nélkül, ez pedig a jézusi szeretet, amelyet a mester minden keresztény ember „lelkére kötött”. Véleményem szerint szeretet nélkül mindazt, amit Jézus hirdetett, nem lehet megélni. Szeretet nélkül a húsvéti hit is silány, talán csak illúzió. Húsvéti szolgálataim során azok a pillanatok voltak számomra emlékezetesek, amikor megtapasztaltam az emberek szeretetét és azt, ahogy a gyülekezetekben fellángolt a húsvéti örömhír. A gyülekezetekben nyert tapasztalatok nagyon sok erőt adtak az elmúlt év húsvéti ünnepén is, amikor különböző rendeletek értelmében és testvéreink biztonsága érdekében otthon maradtunk, és a családunk körében töltöttük az ünnepeket.

Nehéz időszak volt, szomorúan figyeltem a nagypénteki eseményeket, majd arra gondoltam, vajon mégis győzedelmeskedhet az elmúlás, adott esetben egy vírus? Ebben a kételyekkel teli időszakban csodálatos volt megtapasztalni, hogy templomainktól távol, saját kis otthonunkban is fontos volt a Jézusra való emlékezés, hiszen a legtöbb ember otthon, a család melegében vette magához a kenyeret és a bort. Majd az emlékeim között felsejlettek az előző évek húsvéti legációs tapasztalatai, ahogy mindig ott fénylett az emberek arcán a húsvéti hit, az életbe vetett bizalom. A szeretet és a hit – talán ez a legfontosabb, amit egy legátus kaphat egy szolgálat során. Nekem ezek a tapasztalatok segítettek elhinni, hogy Jézus példáját követve képesek vagyunk egy nemesebb életre.

Lőrinczi Zsófia, II. éves teológiai hallgató

Teológiai hallgatóként úgy gondolom, hogy a legációk nagyon fontos gyakorlati tapasztalatot jelentenek minden teológiai hallgató számára, hiszen ezek azok az alkalmak, amikor a valódi szolgálat által egy teljesen más szegmensét ismerjük meg a teológiai oktatásunknak. A helyzet egyedisége ráadásul, hogy nem is egy általános vasárnapi prédikálásról van szó, hanem ünnepi alkalmakról, amikor az ünnep üzenetének a megértése és átadása még nagyobb hangsúlyt, felelősséget ad a szolgálati alkalomnak.

A tavalyi év húsvéti ünnepe lett volna életem első legációja, és azon belül is az első szószéki szolgálat elsőévesként. Bár mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a koronavírus miatt a legáció sajnos elmarad, mégis szerintem az utolsó pillanatig volt bennünk egy cseppnyi remény, hogy talán mégis megengedik, és sor kerülhet rá. Pont ebből a reménycsírából táplálkozva történt meg a legációs helyszín választása is. Én nagyon örültem annak, hogy Tordára kellett volna mennem ünnepi légátusnak, de erre sajnos nem kerülhetett végül sor.

Arra a kérdésre, hogy a legáció elmaradása hatással volt-e rám akkor és az elkövetkezendőkben, azt mondanám, hogy határozottan igen. Egy felsőbbéves teológiai hallgató számára, akinek már volt lehetősége ünnepi legációkon részt venni, az én meglátásom szerint nem volt akkora negatív hatással az, hogy ez az alkalom elmaradt. Az én, vagy az évfolyamtársaim esetében, akik még sosem voltunk, ennek sokkal nagyobb súlya volt. Egyrészt a csalódottság miatt, hiszen ezek az alkalmak azok, amikor úgy ténylegesen látja az ember, hogy mire is képes és milyen érzés valóban szolgálni egy gyülekezetben, és ebből mi így kimaradtunk. Másrészt pedig nemcsak a húsvéti, hanem a pünkösdi legáció is elmaradt, és ennek következtében szinte semmi tapasztalat nélkül mentünk másodévesen karácsony ünnepén szolgálni, amikorra már rendelkezhettünk volna némi tapasztalattal. Olyan érzés volt, mintha beledobtak volna a mély vízbe úgy, hogy nem is tudunk úszni.

Bálint Mihály, VI. éves teológiai hallgató

Húsvét harmadnapján pilinkézett a hó, mikor a harmadik harangszóra átmentünk a papi lakról a templomhoz. Előttem az egyházközség gondnoka ment. Behúztam a nyakam a palást válltömései közé, mert azért csípős hideg volt, s próbáltam felfogni a kezembe az alját, hogy nehogy véletlen beleakadjak a templom körül ültetett sövénybe, mert már megtörtént, hogy a nagy lendületben a templom padjának egy kiálló szegében megakadva, lehasadt a palást a hátamról. A templom felé egyensúlyoztam a járdán, s közben még utoljára gondolatban próbáltam sorra végigvenni a harmadnapi beszédem legfőbb pontjait, még a hegy tövében kicsi abrakot szórni a lónak, pláné, hogyha balra néztem, akkor ott láttam egy nagy hegynek a csúcsát hófelhőkbe burkolva, szóval elég odavalónak találtam ezt a képet. S közben előttem ment a gondnok és mesélt. Mesélte, hogy hát régebben azért harmadnapján többen eljöttek templomba, meg aztán van, akinek ez már munkanap is, van, aki már vissza is ment városra, rossz az idő is, s ilyenkor mindig kevesebben szoktak lenni. Most is így van. No, de nem baj, mondta, mert az előző lelkész, aki régebb itt volt, mindig azt mondta, hogy: „Ekkor kell a legszebben prédikálni. Azoknak, akik a legkevesebben vannak, mert még most is eljöttek”. Pont akkor eresztettem le az ajtó előtt a palástot a kezemből, s úgy éreztem, hogy súlyosabb volt, mint előtte, amikor felfogtam, hogy ne akadjak bele semmibe. Kicsit megnyomta a vállam. Bevillantak Lukács evangélista szavai: „aki a kevesen hű, az a sokon is hű, és aki a kevesen hamis, az a sokon is hamis”. S elgondoltam, hogy hát én a „leggyengébb” beszédem választottam harmadnapra, erre készültem a legkevesebbet, mert hát ugye harmadnapja, kevesen is lesznek, ide már elmegy egy félig általános, félig húsvéti beszéd is. Ez a mondat megtalált, s kicsit azért pironkodtam. Nem mondom, azóta még pironkodtam néhányszor, amikor bántóan keveset készültem a szolgálatra, vagy nem vettem elég komolyan, de ezt a mondatot megjegyeztem, s ha úgy van, akkor pironkodok. S megtanultam, hogy a kevesek, akik nemcsak egy vagy kettő, hanem még három mérföldnyi útra is elmennek, ők azok, akik évtizedeken, évszázadokon keresztül ott ültek a padokban, egyik téglát rakták a másikra, és sokszor azon a kevesen is, ami volt, álmodták tovább Isten országának az álmát.