Már elmúlt tíz év, mióta eltemettük. Már egy évtizede visszaadta lelkét Teremtőjének, sóhajtunk fel mi, akik ismertük, és akik úgy tekintettünk rá, mint létezésünk jákobi létrájának egyik fokára. Jákob álmában látta az eget a földdel összekötő lajtorját, amelyen Isten angyalai jártak fel és alá, s amelynek fenti végén a Mindenható így szólt Jákobhoz: neked adom ezt a földet és a te utódaidnak. Én úgy hiszem, hogy minden egyes létrafok valamelyik ősünk, elődünk, aki az örökkévalóságban is összeköt minket, és segít kapcsolatban maradni az élet forrásával, Istennel.

Egyre távolabb és távolabb kerülünk minden olyan létrafoktól, akik életünk korábbi szakaszában nyújtottak biztos támaszpontot ingadozó lábunknak. Bűn-e a felejtés? Bűn-e, ha az egyház, a vallásos közösség, elfelejti korábbi szolgáit, a gyülekezet- és templomépítőket, a hit és a közerkölcs gondozóit?

Ezzel a rövid megemlékező írással nem áll szándékomban egy teljes körű életrajzot felvázolni Jakab Dénes tiszteletesről, a 47 éven át hivatalosan is jegyzett egyházi szolgálatról, amelyből 13 évet a homoródújfalvi egyházközségben, 34 évet a szentábrahámi egyházközségben végzett. Csak felvillantani szeretném azt a többrétű örökséget, ami tőle ránk maradt, s bízom benne, hogy minden ilyen felvillantása az örökkévalóság létrafokának segít minket itt, földi életünkben.

Kik is voltak azok az elődök, akiknek vállán állva időnként óriásoknak képzeljük magunkat? Isaac Newton angol tudósnak és filozófusnak tulajdonítjuk ezt a csodálatos mondást, amely által ő, az igazán kiemelkedő elme és lélek, köszönetet mond azoknak, akik előtte ugyanazokkal a dolgokkal foglalatoskodtak, mint ő, s ezzel hozzásegítették őt saját megvalósításaihoz.

Igen, Jakab Dénes tiszteletes is egy ama létrafokokból, amelyek összekötnek az örökkévalósággal, egy ama óriások közül, akiknek a vállán állva mi a jelenben messzire nézhetünk, nagyot álmodhatunk.

Ünnepi és szertartási beszédei a lelkészi szolgálat lélekmentő szépségéről és a nehézségeket mindig legyőzni képes emberi hitről szólnak. Lelkünknek jól esik ma is elolvasni egy-egy beszédét és engedni, hogy általa átöleljen a Mindenható. Öröm és hálaadás száll szívünkbe, amikor a magyarandrásfalvi templomba betérünk, amelynek felépítéséért annyit fáradozott. Megnyugtató hallgatni hajdani tanítványai visszaemlékezéseit, amint róla mint egyházközségi lelkészről, köri tisztségviselőről és a keresztúri unitárius kollégium vallástanáráról beszélnek.

Ebben a megemlékezésben központi helyre egy olyan tettét emelem be, amely szerintem egész szolgálatának egyik jelképes cselekedete. Szentábrahám határában van egy rét, mely nevét egy olyan forradalmárról kapta, aki nem akart belenyugodni az 1848–1849-es szabadságharc leverésébe, és folytatta az elnyomók elleni lázadást. Amikor 1851-ben értesült arról, hogy üldözőbe vették, nem akart az üldözők kezére kerülni, és birtokán vetett véget életének. Ez a 19. századi forradalmár Vass Miklós volt, akinek a hálás utókor egy síremléket állított. De a síremlék-állítók hálátlan utókora a kommunista diktatúrában a síremléket összetörte, és annak egyik részét beépítette a kommunista diktatúra egyik jelképes épületébe, a termelői szövetkezet egyik istállójába. Jakab Dénes hosszú évek kitartó munkája nyomán kieszközölte, hogy ezt a szégyenfoltot a falu letörölje.

Hálával tartozunk Jakab Dénesnek a 47 évnyi szolgálatáért, azért, hogy alapjaiban próbálta helyrerakni életünket. Hogy jóvá akarta tenni a rossz döntések ártásait, hogy vissza akarta adni a népnek önbecsülését, hogy szívós akarattal ragaszkodott a mocsok nélküli rendhez, ahhoz, amely nem a zsarnokságból és a tétlenségből, hanem a szeretetből és a szorgalomból táplálkozik.

Szolgálatának hosszú ideje alatt kevesen mondtak neki köszönetet, nem volt bőviben a dicséreteknek, az elismerésnek, de szerényen és szívósan teljessé tette életművét, mint lelkész, mint a népnek szolgája és nevelője, mert saját életével példázta azt, amit hirdetett. Hitt a hívő ember többre hivatottságában, aki képes a saját boldogulásának művelésén túl a közösségért is áldozatot hozni. Házastársként és apaként is mintázta azt, amiről oly megkapóan beszélt keresztelési, esketési beszédeiben.

Gyermekkorának és ifjúkorának meghatározó fényforrása a kommunista diktatúrával küzdő, egyházát és népét rajongásig szerető falusi lelkész, az értelmiség társadalomalakító küldetését megélő tudós pap, Gellérd Imre. A sokfajta lelkészi szolgálatminta közül az övét tartotta mércének. Amikor Gellérd Imre élete tragikus gyorsasággal ellobbant, temetési beszédében megtörten ismerte be, hogy az életmű ugyan teljes, de a lelkész is rá van szorulva a jó pásztorra.

Jakab Dénes kibúcsúzó beszédében így összegzett: megmarad azért a hit, a remény, a szeretet. Mert a hiteles lelkész életművében a lelki értékek szerinti mérlegelés a mérvadó. Hisz a lelkész folyamatosan épít, kőből, téglából, acélból, a lelkész folyamatosan szolgálja az Istent imával, beszéddel, a lelkész sokszor a hívek akarata ellenére építi a gyülekezetet, békíti az ellenségeket, inti a kárt okozókat és azon igyekezik, hogy arányaiban mindig több legyen a jóindulat, mint az ártó szándék. És hogy jó volt-e szolgálata, azt csakis a lelki értékek mérésével tudja megállapítani.

Köszönetet mondunk a megmaradt és ránk hagyományozott hitért, amelyet ő hirdetett és megélt. Köszönetet mondunk a reményért, amelyről bizonyságot tett a legijesztőbb körülmények között is, amikor a nemzetet és az egyházat úgy szerette az Istentől elrugaszkodott nép, hogy a szabadság és bátorság jelképes tárgyait tsz-istállókba építette bele. Köszönetet mondunk a szeretetért, amely átszövi az örökkévalóságot, s tovább él a gyermekekben, unokákban, minden újabb nemzedékben.

Amikor rá gondolunk, halljuk az isteni biztatást, amit Jákob is hallott: neked adom ezt a földet és utódaidnak. Amikor rá gondolunk, érezzük, hogy a vállán állunk és a látóhatár, a jövendő szélesre tárul előttünk. Emléke legyen áldott.

Székely Kinga Réka

Jakab Dénes