Anyanyelvünk s vele együtt a magyar nemzethez való tartozásunk Isten ajándéka számunkra. Száz évvel ezelőtt igazságtalanul ítélő nagy és kis hatalmak széttépték a történelmi Magyarországot. A Magyar Unitárius Egyház is hosszú évtizedeken át szétszakítva élt, de 2012-ben kijavította a csorbát. Magyarországi és erdélyi testvéregyházközségek lelkészeinek nyílt leveleit ajánljuk a trianoni gyász enyhítésére, nemzeti és vallási öntudatunk erősítésére.

Kedves Kocsordi Unitárius Testvéreink!

Kezdhetném azzal is, hogy „Utálom az egész 20. századot… Trianon és Donkanyar” (Beatrice) vagy a sokmillió „kitántorgó” okán, azonban sokkal jobban esik azzal a próféciával kezdeni, amit egykor megfogalmazódott Ezékiel könyvében: „Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor megtudjátok, hogy én, az ÚR, meg is teszem, amit megmondtam – így szól az ÚR. (…) Illeszd őket egymáshoz egy fává, hogy eggyé legyenek a kezedben! Ha majd ezt mondja neked néped: Magyarázd meg, hogy mit jelent ez! – akkor így felelj: Ezt mondja az én Uram, az ÚR: (….) eggyé lesznek a kezemben. (Ez 37,14-19)

2011-ben, a 22. Bálványosi Nyári szabadegyetem és diáktábor mottója a következőképpen volt megfogalmazva: „Összenő, ami összetartozik!” Akkor, a főszervező csapat tagjaként, egészen más értelme volt ezeknek a szavaknak, mint most kilenc évvel azután, száz évvel Trianoni csonkítástól és lassan három évvel a testvérkapcsolatunk megalapozása után. Mostanában más értelmet kaptak az idézett mottó szavai. Testvérkapcsolatunk kialakulása, az emberek egymáshoz való kapcsolódása és barátsága, valami ősi erővel hatott és más megvilágításba helyezte azt, hogy mi az ami összetartozik, és össze kell nőjön! A fent említett rendezvény jelképe a népmondákból, népmesékből, ősi hagyományokból is ismert Életfa volt. Ha ezt a jelképet összekapcsoljuk az idézett próféciával megértjük: valóban összenő, ami összetartozik, hisz a gyökerek (hitbeli, nemzeti) összefonódása alapozta meg a határon átívelő testvérkapcsolat megalapozását, kialakulását.

Mennyire igazak Vörösmarty Mihály 1836-ban leírt gondolatai:

„És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.” (Szózat)

És itt az utolsó soron van a fő hangsúly: bizonyítjuk, hogy él nemzet a hazán, még akkor, is ha adminisztratív határok választanak el, érezzük, hogy Isten gondviselése megtartott, és megtart, ha mi is akarjuk, és teszünk érte, mert az Ő kezében eggyé tud lenni ismét a feldarabolt, egymástól elkülönített nemzetrész!

S hogy meg lehet-e békélni valaha? Aligha. Romániában nemzeti ünnepnappá akarják nyilvánítani június negyedikét. Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak c. írásában ír arról, hogy „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Sajognak a sebek, főleg, amikor ha kell, ha nem emlékeztetnek rá, azonban hiszem, hogy: „Meggyötör, de meg nem tör, / Érzem azt, hogy egyszer felkel a Nap, / Messze száll, a vadmadár, / Álmát megóvja minden rab / Ártatlanul, az átok csak hull, / Tudom, hogy a Bálvány éhes és vad.” (Ossian – Trianon)

Levelem végén még két dolog:

1. A MI felelősségünk, hogy az utánunk következő nemzedék(ek) a történelmi tényeket megismerjék. Tőlünk kell megtanulják, hogy meg kell maradniuk Magyarnak!
2. Köszönjük, hogy meghallottátok: „Hargita üzeni az őrtüzek égnek, nagy Magyarország téged vár / Hargita üzeni a szíve vérzik – mondd mire vársz!” (Lord – Hargita). Tápláljuk hát a tüzet, élesszük a lángot!

Andorkó Attila

Kénos, 2020. június 4.