Jeruzsálem közelében járunk, mintegy ötórányi járóföldre, Betánia határában. Lehangoló a forróság, amely hatására még a kövek is bágyadtabbak lesznek. A betegnek tűnő sárgás-kék ég egykedvűen borul a poros táj fölé. Lassan lélegzik a világ, mint a láztól csüggedt ember, aki életéért küzd. A semmi közepén tizenegy férfi áll tanácstalanul. Kopott ruháik beleillenek a tájba, mintha csak egy sajátos kőalakzat lenne. Szó nem töri meg a csendet, sőt mintha csak a porhüvelyük maradt volna ott a száraz kövek között, de lényük valahol nagyon messze járna. A józan eszük, amely, mint mi, kívülről szemléli őket, mindegyre rákérdez: mit bámészkodtok itt? De lényük nem tud elszakadni a belső utazástól. Csak arcuk rándulása árulja el néha, hogy a lélek nem hagyta teljesen cserben a testet.

Kívülről szemlélve őket ugyanolyanok, mint az a sok százezer férfi, akik e tájat lakják, de szemük mutatja, sok rendkívüli esemény történt már velük. Képes nyelvükön talán azt mondanák, hogy – rég élt prófétáikhoz hasonlóan – őket is a lélek hozta ide, amely halott, de a halált is legyőző Mesterük alakját öltötte magára. S átszellemült égszemlélésükben érezni lehet azt a tartalmas múltat, amit maguk mögött tudnak. Történetük évekkel ezelőtt kezdődött, amikor megszokott létükből elhívta őket egy külsejében hozzájuk hasonló, de lényében egészen más ember. Tanította, nevelte őket, beszélt nekik egy olyan világról, amelyet ember még nem látott. Egy olyan életről, amely nem hasonlított a rokonsági viszonyokra épülő társadalmukra, sem a hagyományokra épülő kultúrájukra, de a hatalom maltere által egybefogott birodalomra sem. Ebben a létben mindenki gyermek és testvér, nincs szegény és gazdag, nincs törvény, mert nem szükséges, mindenkinek van étele, s az asztaltól senkit sem űznek el. Ebben a világban Isten a szülő, az ember a gyermek, s az apa mindenkinek biztosít egy talpalatnyi életet. Amikor képes beszédével leírta nekik ezt az álmaiban látott világot, valami mélyről jövő bizsergés fogta el őket, olyan, mint a mostani, és lényük akkor is évezredes utazást tett. De nem értették… Szavaiba politikát szőttek, s amikor végül Jeruzsálembe ment, azt hitték, hogy király lesz, ők meg miniszterek. Éljeneztek neki bevonulásakor, s csak most jönnek rá arra, hogy mekkora bohócot csináltak magukból. Utána, amikor a hatalom rásújtott tanítójukra, megijedtek, elfutottak, de kicsit még bíztak: hátha nem lesz baj. Aztán sikátorokban bujkálva zokogtak, mert megölték őt, s azt gondolták, hogy vissza kell térni abba a világba, amelyből kiszakadtak, s amely immár pont olyan beteg, bágyadt és száraz, mint Betánia határa. Rettegve zokogtak ólomkönnyeket a halál kilátástalanságának láttán. De harmadnapra mégis minden megváltozott. Bár a test ott maradt a sziklasírban, érezték, hogy a Mester nem halt meg, hanem feltámadt… valahogy… bennük… E felismerés újra reménnyel töltötte el őket, s ezután lépten-nyomon felismerték az összejövetel gesztusaiban, szófordulatokban, amiket akaratlanul csentek el tőle, tanításokban, amely immár belőlük buzgott fel, de mégis mintha a Tanító mondta volna azokat.

Negyven napig éltek így, magukkal cipelve mindenhová halott mesterük emléktetemét. Közben ért bennük egy érzés, amely kezdetben csak akkora volt, mint egy csíra, de folyamatosan terebélyesedett. Érezték, nem élhetnek úgy, hogy önmagukra varrják egy immár lezárt élet látszat-valóságát, miközben ezzel párhuzamosan azt is tudták, hogy visszatérni a múltba nem lehet, azt a senki által nem látott, s mégis valóságos (egyedül valóságos) országot meg kell mutassák. Kínjukban ide jöttek, hogy történjen már valami. Maguk sem tudták, hogy miért pont ide, s miért pont most, de a számok misztikája, a negyven nap áhítata valahogy ezt diktálta. S most mintha éreznék, amint a Mester elhagyja őket. De nem úgy, mint nagypénteken, amikor belül összetörtek, hanem megnyugtató és előrelendítő módon. Most rendesen elbúcsúzhatnak, s az ő nyomdokain járva, az ő álmát továbbszőve, de immár egyedül, önmaguk szerepének a tudatára ébredve kell járjanak. A felismerés áhítata még ideszegezi lábaikat, de tudják, hogy még egy pillanat, és megint más emberekként kell készüljenek életük nagy útjára.

Ez az öntudatra ébredés áldozócsütörtök. A nap, amely arra figyelmeztet, hogy minden Jézust követő ember apostol, aki szóban és tettben kell hirdesse nem a történelmi Jézus életét, hanem azt a jelképes és egyetemes életet, példát, tanítást és halált, amit a Mester hátrahagyott. Innen már csak egy kis lépés választ el attól, hogy Péter megtalálja pünkösdi hangját, és hirdesse a Krisztust a jeruzsálemi tömegnek. Áldozócsütörtök a csendben felnőtté válás mérföldköve, ami után következik az egyházban a lélek által történő építő munka.

Most nézzünk fel az égre, vesszünk bele a jézusi tanítás bűvös zenéjébe, majd lássuk be, hogy az egyház bennünk és általunk létezik, s abban mi nem szolgáltatást várók, hanem cselekvők és formálók vagyunk, akik a Názáreti Jézus álmát szőjük tovább!

Rácz Norbert Zsolt, Kolozsvár