Kedves unitárius testvéreim!

Újév reggelén nagy szeretettel köszöntöm unitárius híveinket, gyülekezeteink tagjait, a szórványokban élőket a lelkészeket és a gondnokokat. Az alig elmúlt esztendő eseményei még elevenen élnek bennünk. A sok szép ünnepi alkalom és jubileumi megemlékezés az egyházi közösségünkhöz való tartozást erősítették. Ez új év reggelén öröm és tiszta érzés van szívemben, hogy a nehézségekkel és megpróbáltatásokkal is teljes esztendő napjai után bizalommal fogalmazhatom meg jókívánságaimat.

A tavalyi események és ünnepségek arról győztek meg, hogy sokunkban a jó szándék lakozott, közösségünkért sokan tudtunk szívvel-lélekkel dolgozni. Lelkészek és világi híveink feladatukat, munkájukat igyekeztek lelkiismeretesen elvégezni. Magyar unitárius anyaszentegyházunkat tovább gyarapítottuk szellemi és anyagi értékekkel. Messzire szakadt híveinkkel és a tőlünk távol levő unitárius közösségekkel is ápoltuk a testvéri kapcsolatokat, erősítettük az egymásra figyelést. Az egymásnak feszülő egyéni érdekek nem uralták el gyülekezeti életünket, nem tévesztettük szemünk elől a közös célt: valláserkölcsi közösségünk megtartását és erősítését.

Egyetemes unitárius kincsünk a jézusi evangéliumban gyökerező összetartozás és testvériség. Csak úgy tudunk hitelesen élni, dolgozni és gyarapodni, ha egymás mellett megmaradunk, és a szó igaz értelmében egymás terhét felelősségteljesen hordozzuk. Azért imádkozom, hogy Isten gondviselő szeretete – az egymásnak feszülő véleménykülönbségek ellenére – adjon bölcsességet az egyetértés és a közös út megtalálására, amelyen együtt tovább tudunk haladni. Ehhez semmi más nem kell, csak az Isten és ember szolgálata iránti alázat. Jézus tanítása kell megerősödjön lelkünkben: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29b). Újév reggelén is ezért imádkozom és imádkozunk. Az örökkévaló, egy, igaz Istenünk segítsen megtalálni e közös utat, és adjon erőt, hogy az evangélium szellemében maradjunk munkásai a szolgáló szeretetnek.

Kedves Testvéreim! Évezredek távolából szól felénk a zsoltáríró üzenete az új év első reggelén: „Most azért mit reméljek, oh Uram!? (Zsolt 39,8) Mennyi gond és bizonytalanság között vergődünk egyénileg és közösségileg! A gazdasági, pénzügyi gondok mellett súlyosabbak a szellemi és lelki válság naponta tapasztalható jelei. A rossz értelemben vett versengés és irigység behálózta sokunk szívét. Meglazultak a családi, rokoni, nemzeti együvé tartozás kötelékei. Sokan tesszük fel magunknak vagy a mellettünk élőnek a zsoltáros kérdést. Ilyen körülmények között mit remélhet az ember?

A megtisztuláshoz és tisztánlátáshoz szükségünk van arra, hogy az önvizsgálat megtörténjen. Isten jelenvalóságát érezve bátran szembe kell nézni magunkkal és a múlt viselt dolgaival. Csak így várhatjuk, hogy embertársainkkal való kapcsolataink rendeződjenek. Meg kell valljuk, hogy nem mindig jézusi gondolatok vezérelnek. Őszintén el kell mondjuk, hogy gyarló vágyak uralják szívünket, és cselekedeteinket is ezek irányítják. Önös érdekek, konok makacsságok, hatalmi vágy és önzés gördít akadályt nap mint nap elénk; a reményt vesztett emberek, a szótlan közömbösségbe zárt életek még szomorúbbá teszik napjainkat. Azt tapasztaljuk, hogy az életharc, a fennmaradás és megmaradás küzdelmében sokszor egyedül marad az Istenben bízó ember. Az eredménytelenséget, az egy helyben való topogást látva fakad fel bennünk is a kérdés: mit reméljek, mit reméljünk, oh, Isten!?

Az élő hittel megáldott Isten gyermeke, az ember nem adja fel a harcot. A hívő ember szívében a remény nem hal meg. Nem keríthet hatalmába a beletörődés, nem béníthat meg a tehetetlenség. Meg kell találjuk a megoldást! Ezt pedig csak együtt sikerülhet, ha mi mind, együtt feltétlen hittel és szolgáló szeretettel Jézus-tanítványoknak valljuk magunkat, és ha szívünk szeretetét, értelmünk világosságát, valamint a bennünk lakó jóságot összetesszük, egymás mellé illesztjük azt, ami mindenki számára jó, szép és igaz. Nagy költőnket idézem: „Vegyetek erőt magatokon / És legelőször is /A legegyszerűbb dologhoz lássatok – / Adódjatok össze, / Hogy roppant módon felnövekedvén, / Az Istent is, aki végtelenség, / Valahogyan megközelítsétek.” (József Attila: A számokról)

Keresztény Testvéreim!

Újév reggelén a költővel vallom, hogy erőt kell vegyünk magunkon. Nagyobb buzgósággal munkálkodjunk feladataink teljesítésében, szívmelegséggel és bizakodva forduljunk egymás felé. Mindennapi jócselekedeteink igazolják az evangélium kisugárzó erejét világunkban, mert a reménykedő ember Isten jelenlétét bizonyítja a világban. Ha újév reggelén a zsoltáros költő kérdése hangzik el ajkunkról, akkor az apostol tanítása szerint adjuk meg a feleletet: „azért fáradunk és küzdünk, mert az élő Istenben reménykedünk, aki minden embernek megtartója…” (1Tim 4,10). Az élő Isten szeretetével akarunk tovább dolgozni, aki nemcsak megteremtett, hanem képesnek is tartott, hogy a szeretet munkásai lehessünk. Nekünk az a feladatunk, hogy erről az élő Istenről valljunk hittel és cselekedettel, aki minden benne bízni tudó embernek gondviselő Atyja. Életünk igazolja, hogy nem az önzés, nemcsak a magunkkal való törődés irányít, hanem a szolgáló szeretet. Így leszünk fontosak és értékesek egymásnak.

A szeretetnek és áldásnak Istene vezessen bennünket az új évben! Segítsen meghozni a szükséges áldozatot nemzeti közösségünkért és egyházunkért. Áldja és szentelje meg a belé vetett hitünket, reménységünket. Adjon népünknek, egyházunk minden tagjának és minden békeszerető embernek áldott új évet!

Kolozsvár, 2019. január 1.

Atyafiságos üdvözlettel és főpásztori szeretettel

Bálint Benczédi Ferenc

püspök