„Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”
(Zsoltárok 51,12)

A reformáció ünnepén nem is kérhetnénk jobbat, mint a zsoltár által megfogalmazott imádságban: Isten segítségét ahhoz, hogy tiszta szívvel és megújított, erős lélekkel teremtsen újjá bennünket. Én ma a reformáció ünnepére elsősorban a személyes megújulásunk szemszögéből szeretnék tekinteni. Ne csak emlékezzünk arra, ahogyan egykor a reformátorok által újjáteremtette Isten hitvallásainkat, egyházainkat, hanem sokkal inkább kérdezzünk rá arra, aminek ma kell újjászületnie általunk és bennünk Isten akarata szerint. Mert a reformáció nem lezárt történelmi esemény, hanem szüntelen lelki feladat. Nem egyszeri visszatérés Istenhez, hanem az Istennel való találkozás újra és újra megélt tapasztalata. Semper reformanda – állandó reformáció –, ahogy ezt a reformátorok megfogalmazták.

Nemcsak az egyház hitelveire igaz a folyamatos reformálás szükségessége, hanem reánk, hívő emberekre is. Az idő során sok minden rakódik életünkre, hitünkre: megszokások, beidegződések, félelmek, előítéletek, kiüresedett mondatok. Néha úgy őrizzük sok mindennek a formáját, hogy közben szem elől tévesztjük annak eleven tartalmát. Elmondjuk a régi igazságokat, de már nem mindig érezzük bennük az igazság erejét. Ilyenkor nem feltétlenül új szavakra van szükségünk, hanem arra, hogy visszataláljunk a szavak eredeti üzenetéhez.

A reformáció ezért örök visszatérés, de nem visszafordulás. Nem a múlt változatlan újrateremtése, hanem visszatérés a forráshoz: ahhoz a tiszta lelki felismeréshez, amelyben ismét meghalljuk Isten hívását, felismerjük küldetésünket, embertársaink méltóságát, és megértjük saját felelősségünket. Minden nemzedéknek és minden egyénnek el kell végeznie a maga reformációját! Meg kell vizsgálnunk, mi az, ami időtálló érték bennünk, és mi az, ami elkopott, megmerevedett vagy már nem szolgálja az életet. A hitet nem elég örökölnünk: újra és újra személyesen is meg kell küzdenünk érte.

Az idei Balázs Ferenc-emlékév különös erővel irányítja figyelmünket erre a feladatra. Balázs Ferenc nem elégedett meg az örökölt vallásos formák megőrzésével, de nem is volt öncélú újító: a külsőségek mögött mindenben Istent, a hiteleset, az igazat, nem feltétlenül az újat kereste. Prófétai lelkülettel kereste azt a hitet, amely nemcsak a templomban szólal meg, hanem az emberi élet egészét áthatja. Balázs Ferenc öröksége arra figyelmeztet, hogy az élő hit mindig túlmutat önmagán: az emberben, az emberi kapcsolatokban és a közösség életében akar rög alá temetkezni és gyümölcsöt teremni.

A küldetés évében a reformáció kérdése még személyesebbé válik. Nem csupán azt kell megkérdeznünk, merre tart egyházunk, hanem azt is: mi az én küldetésem ebben az egyházban, ebben a világban, ebben az emberi közösségben? Mit bíztak rám azok, akiknek szükségük van a jelenlétemre, a szavamra, a munkámra? Küldetésünk nem mindig rendkívüli feladatokban mutatkozik meg. Néha abban, hogy békét teremtünk ott, ahol viszály van; bátorítunk ott, ahol reménytelenség uralkodik; meghallgatunk valakit, akire másoknak nincs idejük. A küldetés ott kezdődik, ahol felismerjük: életünk nem csupán ajándék, hanem másokért vállalt felelősség is.

Legyen ez a reformáció ünnepe a belső megújulás alkalma! Térjünk vissza a forráshoz, hogy tisztábban lássunk; tisztuljunk meg, hogy hitelesebben szeressünk; ismerjük fel küldetésünket, hogy bátrabban szolgáljunk.

Isten adjon mindannyiunknak tiszta szívet, megújuló lelket és bátorságot ahhoz, hogy felismerjük és betöltsük személyes küldetésünket!

A reformáció ünnepén szeretettel és főpásztori áldással:

Kovács István püspök