Mit mondhatnék most, amikor szóhoz sem jutok, s gondolataim fennakadnak a kimondhatatlanság szülte nyelvi hiányosságokon?! Pedig tudom, hogy várod. Hogy szóljak. Valami fontosat, építőt, olyat, ami téged is felemel, s azt is, ki szavakká formálta. Tudom, hogy minden alkalom, amely megadja a szemtől szemben súlyát, egyben elvárás is. Hogy szólj, és hogy szóljak. Némán csak szerelmesek vagy haragosok ülnek arccal egymásnak. Vagy háttal, ha túl mélyek az érzések.
Mi úgy nőttünk fel, számunkra az a „valódi”, ha minden találkozásban egy húron pendülnek a szavak. És vannak szavak. Mert amikor nincsenek, az semmi jót nem jelent.
Mi úgy élünk, hogy az adjon isten és az isten veled között ott feszül kérdések és válaszok egész garmada, és tudunk szólni örömről s bánatról, tegnapról s remélt jövőről egyaránt. Úgy rágjuk meg a szavakat, mint a frissen szelt házi kenyeret, hogy táplálékul szolgáljon a szavakat formáló és hallgató lelkének egyaránt.
S ma mégis e kérdés kínoz: mit mondhatnék most, amikor szóhoz sem jutok? Mert a szavak örömén túl, mely minden találkozásban felüdít, halkan megbúvik a legnagyobb felelősség árnyéka: a szavaknak súlya van. Akkor is, ha csak egy fogadjisten. Éles penge vagy atyai pofon, lágy simogatás vagy a legmélyebb élmény egyaránt lehet. S ezt eldönti alkalomról alkalomra mindenki, ki szóra nyitja száját valahány találkozásban.
Tófalvi Tamás, Székelyszentmihály