Bizonytalan, méricskélő pillanatok, ahogy próbálom „láthatatlanul” felmérni a másik embert, szavak, melyekre szavakkal válaszolok, csend és szó váltakozása, s mégis több a csend. S ahogy telnek a percek, az évek, sokasodnak a találkozások, az együttlétben a szavak mellett egyre nagyobb teret kap a nevetés, majd újra a csend. Rövid és ritka találkozások, ahogy az élet megengedi, hisz időnként azt érzem, lopott, de áldott pillanatok, mikor a körforgásból kiszakítom magam és a barátomra figyelek. Rá, ki valaha idegen volt, ismeretlen, fura kinézettel és öltözködéssel, még furább elméletekkel és meggyőződésekkel, s teljesen más háttérrel rendelkezett, s mégis…. Láthatatlanul és megfoghatatlanul, de volt egy pillanat, melynek eredménye egy erős selyemszál, mely összeköt akkor is, ha távol él tőlem, s akkor is, ha közel, de mégis ritkán találkozunk.

Mi a barátság?

Hogyan lett a barátom?

Miért az még mindig?

Kérdések, melyeket időnként felteszek magamnak, de nem igazán találok választ rá. Talán mert kinyitottuk és nyitva tartjuk lelkünket egymásnak.

Mert megengedem neki, hogy meglássa, milyen is vagyok mélyen belül, sebeimmel és hegeimmel, mert megbocsájtott, hogy élete mélypontján mégsem voltam ott, megértette gyávaságomat, s annak ellenére s azzal együtt is szeret, mert tudja, hogy bármit elmondhat, én meghallgatom és nem ítélkezem, s a legtöbb, amit tehetek időnként, hogy ott vagyok mellette a csendben s könnyáztatta arccal átölelem.

Mert érezzük a láthatatlan kapcsolatot, mely ott feszül lelkünk között, mert jó, hogy van nekem, s jó, hogy vagyok neki. Időnként jó érzés nevetni a semmiségeken s azon, amit csak mi értünk. Nagyszerű érzés, ha őszintén így szól hozzám, bátor, csodálatos és egyedi vagy! És én is ezt mondom neki.

Moldován-Szeredai Noémi, Csekefalva