Írta: Koppándi Júlia

Balázs Ferenc magánéletének egyik legmeghatározóbb története az amerikai származású Christine Frederiksenhez fűződő szerelme és házassága volt. Kapcsolatukban két eltérő kulturális világból érkező fiatal talált egymásra: egy erdélyi unitárius teológus és egy chicagói születésű, dán–angol bevándorló családból származó értelmiségi nő. Szerelmük nemcsak személyes érzelmi köteléket jelentett, hanem egy közös eszmei program alapját is: a társadalmi igazságosság, a közösségi munka és a falusi élet megújításának gondolatát.

Christine Frederiksen 1903-ban született Chicagóban, dán apa és angol anya gyermekeként. A 1920-as évek végén a kaliforniai Berkeley egyetemi közegében ismerkedett meg Balázs Ferenccel, aki ekkor ösztöndíjjal az Egyesült Államokban tanult. A fiatal amerikai nő élénken érdeklődött a társadalmi kérdések iránt, ezért mély benyomást tettek rá Balázs Ferenc falufejlesztési tervei és közösségi elképzelései. A köztük kialakuló kapcsolat gyorsan elmélyült. „Rá kellett jönnöm, milyen kevés olyan lány van az ismerőseim között, aki magához tudna vonni mágneses szerelemmel… most, mikor benned felleltem azt, akit kerestem, nagyra nőtt bennem a vágy, hogy magammal vigyelek a világ túlsó felére… Szeretlek, ezen nem változtat semmi.” (Csillaghoz kötöttük szekerünk)

A jegyespár kapcsolatát azonban komoly próba elé állította Balázs Ferenc döntése, hogy visszatér Erdélybe. Christine számára Kelet-Európa világa idegennek és bizonytalannak tűnt, mégis vállalta a kockázatot. 1929 januárjában érkezett Kolozsvárra, hogy kövesse vőlegényét. Balázs Ferenc ekkor már betegséggel küzdött, ezért Christine előbb Homoródújfaluba, majd Székelykeresztúrra követte. „Az igaz, jegygyűrűnk nem volt. Nem volt semmiféle gyűrűnk, orrkarikánk, lábkarikánk, fülbevalónk és nyakláncunk. […] Azokat ezután gondosan mindig ujjainkra húztuk, amikor sétálni vagy látogatóba elindultunk. Hazaérkezésünk után pedig a falba vert két kis szegre hasonló gondossággal felakasztottuk.” (A rög alatt)

1930-ban költöznek a Torda melletti Mészkőre, itt kötöttek házasságot is: „Az örvendező hívek zsúfolásig megtöltötték a templomot. Nem jutott már ott hely senkinek, csak a legyeknek, akik vidáman zsongtak-dongtak az ablaküvegen. A szomszéd falusi pap ékes szavakkal ecsetelte nagy szerelmünk történetét. A menyasszony a világ másik végéről is eljött, hogy hűséges társának hűséges élettársa lehessen. Nagy dolog is az a szerelem. A menyasszony, szegény, az ő tengerentúli szülőföldjére gondolt, a rokonokra, a jóismerősökre, akiktől ez a házassági fogadalom most elválasztja talán örökre. Kicsordultak a könnyei. […] Szerettük az életünket. Mészkőre úgy érkeztünk meg, mint egy álomországba. […] Azóta sem voltunk talán soha olyan boldogok. ” (A rög alatt)

Balázs Ferenc a falu gazdasági és szellemi megújításán dolgozott, Christine aktívan segítette őt: a lelkészlakban Gyermekek Házát hozott létre, krétákat és képeskönyveket szerzett, és előadásokat tartott a falusi asszonyoknak egészségügyi és higiéniai kérdésekről. Bár az amerikai asszony sokszor idegennek érezte magát az erdélyi falusi környezetben, mégis igyekezett alkalmazkodni és részt venni férje küldetésében. „Nem tudom eldönteni, hogy Feri szent-e vagy angyal, vagy egy kisfiú. Bármi lenne is ezek közül, szüksége van valakire, aki gondját viseli, mert ő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy még arra is legyen ideje, hogy vegyen magának egy új fogkefét, vagy cipőt, vagy zoknit.” (Mészkő).

A közös élet azonban sok nehézséget is hozott. A falusi körülmények, a szegénység és Balázs Ferenc egyre romló egészségi állapota komoly terhet jelentett a család számára. „Az Amerikából érkezett asszony Erdélyben mindvégig a civilizáción kívül érzi magát, megszokhatatlan falusi, paraszti körülményeknek kiszolgáltatva. Idegenkedve nézi az Aranyosban szapuló, a házuk földjét tapasztó, falait nagy virágokkal mintázó asszonyokat. Idegenkedik a súlyos, díszített asszonyi viselettől, a súlyos, díszes bútoroktól, a férfiak hajviseletétől. Meglepődik a gyermekszülés, a csecsemőgondozás, az állattartás hiedelmein. Elkeseredetten hadakozik a legyek inváziója ellen, akárcsak a tisztálkodás, az állattartás, az étkezés és a lakáshasználat alapvető higiéniai szabályainak betartásáért. Ebbéli igyekezetében magára marad. A változtatásra a falu nincs felkészülve, Balázs Ferenc pedig nem tudja valóra váltani a Christine által támasztott igényeket.” (Keszeg Vilmos: Két új forráskiadvány Balázs Ferencről)

Christine gyakran aggódott férje túlzott munkatempója miatt. 1931 őszén Dániába ment, ahol megszületett lányuk, Enikő. 1932 decemberében tért vissza Mészkőre, majd 1935-ben ismét Dániába utazott gyermekével.

Christine mindazonáltal mindvégig ragaszkodott férjéhez, és visszatért hozzá, amikor állapota súlyosbodott. 1936 őszén a kislányt Kaliforniába küldte rokonaihoz, ő maga pedig Mészkőre utazott, hogy haldokló férje mellett legyen. Balázs Ferenc 1937-ben, mindössze harminchat évesen hunyt el. Felesége később így emlékezett rá: „Feri élete szép volt, csak túl hamar lett vége, mert akarata és képzelőereje túl erős, tevékenysége túl intenzív volt törékeny teste számára.” (Mészkő).

Balázs Ferenc és Christine Frederiksen története nem csupán egy szerelmi kapcsolat krónikája, hanem két ember közös eszméinek és áldozatvállalásának története is. Szerelmük a földrajzi és kulturális távolság ellenére is beteljesedett, és házasságukban szorosan összekapcsolódott a személyes érzelem és a közösség szolgálatának eszménye. Christine támogatása, munkája és kitartása nélkül a mészkői falufejlesztési kísérlet sem valósulhatott volna meg olyan formában, ahogyan ma is emlékezünk rá.

Irodalom:

Mészkő (Alabástromfalu). Balázs Ferenc felesége az Erdélyben töltött évekről. 1930–1937. Szerző: Christine Frederiksen. Fordította Kászoni József. Bp. 2002.

„Csillaghoz kötöttük szekerünk.” Balázs Ferenc levelei Christine Frederiksenhez. Gondozta és az előszót írta Vallasek Júlia. Kvár 2002.

/Két új forráskiadvány Balázs Ferencről, Keszeg Vilmos. In: Erdélyi Múzeum, 2007/69