Olyan sokszor csalódtam már pozitívan emberekben! Ilyenkor mindig újjászületik bennem a világba fektetett remény, hogy Isten országát valóban mi építjük ezen a földön.

Egyszer alkalmi fuvart kerestem Kolozsvár bejáratánál. Egy moldvai román fiatalember állt meg és vett fel. Az úton elbeszélgettünk, kiderült, hogy magyar vagyok, s taglaltuk – hosszasan és minden részletet érintve – az érzékeny magyar-román kérdéseket. Majd az is kiderült, hogy teológián tanulok, ő elmondta, hogy ateista, így erről a kérdésről is elmondtuk egymásnak véleményünket, gondolatainkat. Mondanom sem kell, több mindenben nem értettünk egyet, de szeretem az ilyen beszélgetéseket. Az út végén, amikor elvettem a csomagomat, és nyúltam a pénztárcám után, hogy fizessem ki az út rám eső részét, megállított, megkért, hogy tegyem vissza a pénztárcámat, ő is volt egyetemista, tudja, hogy minden lejnek mekkora értéke van, nem fogad el tőlem pénzt, s majd, ha lehetőségem van, segítsek én is másokon. Úgy éreztem, ott született újjá az irgalmas szamaritánus példázata, hisz egy olyan embertől kaptam segítséget, akitől nem igazán számítottam.

A tavaly nyáron Spanyolországban nyaraltunk, és a reptérre indulás előtti pár órában kiültünk egy parkba, úgy, hátizsákostól. Nem messze tőlünk egy csadorba öltözött muszlim család ebédelt. Tudják, egzotikus látvány az ilyen, s bár nagyon törekszem előítéletmentes életet élni, párszor feléjük fordultam. Amikor elkezdtünk szedelőzködni, teljesen váratlanul odajött hozzánk az egyik nő és átnyújtott egy fél kalácsot, mert látta, hogy hosszabb út előtt állunk. Nem beszélt angolul, mi meg nem tudunk arabul, de mindent megértettünk. Szerette a felebarátját.

Én ilyen világban szeretek élni és ehhez a világhoz szeretnék hozzájárulni szerény tetteimmel. És te? Nagyhétben lehetőségünk van megtisztulni, hogy az úrvacsora valóban megszenteljen bennünket. Tegyünk érte, hogy általunk váljon valósággá egy-egy példázat, bibliai alapgondolat!

Elekes Zsolt,

János Zsigmond Unitárius Kollégium