A vadregényes Hargita lábánál van egy domboldal ahonnan legszebben látszik az egyik székely falu. Erről a helyről látni lehet a falu minden házát, kertjeit és templomait. Reggel őzek veszik birtokba ezt a helyet, legelni járnak ide, mert itt senki sem zavarja őket. A nappali csendet is csak madárszó töri meg s nyári estéken még eljut ide az este hazatérő csorda hangja is.

Ezen a helyen nyugszik most már lassan egy éve szeretteivel nagyapám, Bencző Dénes, aki végakaratként meghagyta, hogy őt ide temessék, hogy mindig együtt lehessen szeretett falujával, Homoródalmással.

Nagyapám lelkészként leírhatatlanul szerette ezt a falut, s akik ismerték – habár az ő számuk is egyre fogy – igazolhatják, hogy hely-, ember- unitárius- és istenszeretete páratlan volt ezen a környéken.

Isten hosszú élettel áldotta meg, az idén 90 éves lenne, s szavajárása szerint „aki sokat él az sokat ér”. Annak ellenére, hogy életében többek között jelen volt az árvaság, a világháború, s még a securitate is üldözte,  utolsó pillanatig megmaradt annak, aminek született, jókedvű almásinak.

Nehéz elfogadni, hogy nincs közöttünk, s hogy az élet nélküle megy tovább,  mégis gondoskodott arról, hogy vele lehessünk, ha nagyon hiányzik. Leveszem a polcról az utolsó könyvét, elolvasok egy történetet és összekacsintunk.

Nyugalma legyen csendes!

Péterfi Dénes jogász, Marosvásárhely