Ezekkel a szavakkal ragadta meg Kovács István püspök annak a kötetnek a lényegét, amelyet október elején mutattak be Kolozsváron, a Vallásszabadság Házában. A kiadvány, amely Az egy Isten tiszteletére. A 450 éves Magyar Unitárius Egyház gyülekezetei címet viseli, 506 oldalon 736 fotóval mutatja be a hat erdélyi egyházkör és a Magyarországi Egyházkerület 155 gyülekezetének múltját és jelenét. Az eseményt követően Bálint Róbert Zoltán főszerkesztővel, Kovács Sándor egyháztörténésszel, egyetemi tanárral, valamint Furu Árpád műemlékvédelmi szakemberrel, a kötet képanyagának szerkesztőjével beszélgetett Koncz Attila rovatvezető, a Mathias Corvinus Collegium kolozsvári képzési központjának kutatótanára.

Milyen fontos újdonságok olvashatók a kötet lapjain, amelyek új megvilágításba helyezik az egész egyház, illetve egy-egy gyülekezet történetét?

Bálint Róbert Zoltán: A kötet mozaikszerű részletekből építkezik, ám azok mindegyike kapcsolódik a nagy egészhez, az egyetemes unitárius identitáshoz. Nemcsak adatokat és tényeket tesz közzé, hanem a belőlük kialakuló „nagy képet” is, az unitáriusok kitartásának és megújulásra való képességének bizonyítékaként. A kötetben található leírásokból, fotókból és dokumentumokból a közösségi erő, a kulturális alkalmazkodás és a hit folytonossága egyaránt kirajzolódik.

Kovács Sándor: A kötet valódi értéke nem elsősorban szenzációt keltő eredményekben rejlik, hanem abban, hogy közel száz év után végre egységes, átfogó képet ad egyházunk minden gyülekezetéről. Ez önmagában hatalmas teljesítmény. Természetesen vannak izgalmas leletek is, a restaurálás során több helyen – például Magyarszováton, Oklándon – jelentős felfedezések kerültek napvilágra, ezeket azonban csak a legtömörebb formában tudtuk beépíteni a szövegbe.

A kötet legnagyobb újdonsága mégis az, hogy minden gyülekezetről egységes szempontok szerint, összehasonlítható formában olvashatunk. Ez lehetővé teszi, hogy átfogó képet kapjunk arról, miként őrizte meg hitét és közösségi erejét az unitárius egyház évszázadokon át.

Furu Árpád: Nagyon sok olyan gyülekezet van, ahol néhány száz év leforgása alatt többször – akár háromszor, négyszer is – építettek új templomot. Jóllehet ezen történetek egy részét már korábban ismertem, az adatokat egymás mellé helyezve megdöbbentett, hány ilyen eset volt, és csodálattal töltött el az egyes közösségek szívós munkája, amely arra irányult, hogy a török, tatár által feldúlt, földcsuszamlás által szétrepesztett, tűz által elemésztett templomokat újra és újra kijavítsák, ha kellett másikat, nagyobbat építsenek.

Mindebből azt olvashatjuk ki, hogy azokban a falvakban, ahol ma unitárius templom áll, olyan közösség élt, illetve él, amely nem hagyta magát, nem hagyta a templomot, áldozott arra, hogy legyen olyan hely, ahol imádkozhat, összegyűlhet. Bízom abban, hogy ezek a közösségek a jövőben is hasonló erővel lesznek képesek kiállni templomaikért.

Historia est magistra vitæ – szoktuk idézni, de mi az, ami valóban tanulságos lehet a laikus olvasó számára is a kötet történeti anyagából?

S.: A legfontosabb tanulság talán az, hogy a hit és a közösségi összefogás milyen erőt adhat nehéz időkben. Gyülekezeteink története azt bizonyítja, hogy őseink megőrizték identitásukat és hitüket évszázadokon át akkor is, amikor kisebbségben voltak, akkor is, amikor üldözték őket, és akkor is, amikor létüket fenyegető gazdasági nehézségekkel küzdöttek.

Megrendítő példák sora mutatja, miként segítették egymást a gyülekezetek válsághelyzetben, például azzal, hogy közösen védték meg templomukat. Közösségeink átvészelték a történelem viharait – háborúkat, járványokat, politikai változásokat –, miközben megőrizték hitüket. A kötet teljes anyaga felettébb tanulságos, és értéke az idővel csak növekedni fog. Amit most történeti dokumentumként olvasunk, ötven év múlva felbecsülhetetlen értékű forrás lesz az utánunk jövők számára.

R. Z.: A kortárs francia vallásszociológus, Danièle Hervieu-Léger megfogalmazásában a vallás lényege abban áll, hogy a közösség emlékezik, újraértelmezi és továbbadja a hit közös történetét. Ő ezt „emlékezetláncnak” nevezi, ami három szinten működik: a történeti emlékezetben, a rítusokban és abban a közösségi narratívában, amit önmagunkról mesélünk. 

Úgy látom, hogy a történelmi beágyazottság ma is fontos unitárius közösségünknek, és egyfajta legitimációs erőt jelent. Közösségi-vallási önazonosságunk a vallásszabadság eszméjére épül, és történelmi hagyományainkban találjuk meg vallási identitásunk egyik alappillérét is.

A tárgyi örökség – a templomok, az úrasztali kelyhek, a templomi bútorzat, a feliratok, a régi iratok – ennek a hitnek és gyakorlatnak a látható lenyomatai. Ezek révén a múlt nem elvont eszme, hanem olyan valami, amit szó szerint kézbe lehet venni, a rítusokon keresztül pedig a jelenben is megtapasztalható. Ugyanakkor ez az anyag a közösségi emlékezet hordozója, s bár túlságosan mélyre nem mehettünk, egy-egy emlékjelen keresztül feltárul az adott gyülekezet identitását meghatározó történet, ami jóllehet a múltból jön, de a jelenben is hat.

Hogyan lehet életet lehelni a 21. században a régmúlt relikviáiba, hogy ne múzeumi, holt tárgyak legyenek, hanem valóban érzelmi kapcsolódást alakíthassunk ki velük?

R. Z.: Én nem is nevezném ezeket relikviáknak. A legtöbb esetben nem holt tárgyak, hanem használatban lévő értékek. Igazi jelentőségük éppen abban van, hogy terei vagy részei a hitéletnek – ott vannak az istentiszteleten, az úrvacsorán, a közösségi alkalmakon. A pandémia idején, amikor külön poharakból vettük az úrvacsorát, sokunknak komoly hiányérzete volt… Az együtt használt kehely a közös hit és az összetartozás kézzelfogható jele, nem csupán egy tárgy. Vannak gyülekezetek, ahol ma is több száz éves serlegekből veszik az úrvacsorát. Ük- és szépapáik, illetve -anyáik ittak belőlük, amelyek az élő, és folytonos hit hordozói. És igaz ez minden templomra, padra, úrasztali terítőre, énekeskönyvre vagy orgonára, amelynek megvan a maga története, ami összeköti az adott gyülekezet múltját és jelenét.

Szóval nem az a feladat, hogy ezeket a tárgyakat múzeumba tegyük, hanem hogy életben tartsuk őket a használat és a jelentéstulajdonítás által. Mert amíg használjuk, amíg vallási és közösségi hitélményt hordoznak, addig nemcsak tárgyak, hanem élő tanúi a hitnek és az összetartozásnak.

Milyen módszertannal készült az egyes gyülekezetek történetének bemutatása? Hova helyezték a fókuszpontokat és miért?

S: Egy kérdőívvel indítottuk a munkát, hogy minden gyülekezetről azonos szempontok szerint gyűjtsünk információkat. Ez biztosította, hogy az olvasó összehasonlítható adatokat kapjon minden eklézsiáról. A szerkesztés során arra törekedtünk, hogy az eltérő forráshasználatból és szerzői stílusokból egységes, olvasható szöveget alakítsunk ki.

Tudatos döntés volt, hogy minden gyülekezet nagyjából azonos terjedelmet – körülbelül másfél oldalt és hozzá kapcsolódó képanyagot – kapjon. Ez nem bizonyult könnyű feladatnak, hiszen vannak több évszázados múltú, gazdag történetű egyházközségek, amelyekről köteteket lehetne írni. A cél viszont az volt, hogy olyan átfogó, áttekinthető kötetet hozzunk létre, amely minden unitárius gyülekezetről alapvető tájékoztatást nyújt. A fókuszt a szöveg és a képanyag kiegyensúlyozott arányára helyeztük, hogy a kötet ne csak történeti dokumentum, hanem egyszersmind vizuális élmény legyen.

A kötet különleges értéke valóban ez a bizonyos képanyag, amely nemcsak díszíti, kiegészíti, hanem egyben értelmezi is a szövegeket.

Á.: Négy évvel ezelőtt arra kértek, hogy a képek kiválogatásában és a grafikai arculat megtervezésében vegyek részt. Ekkor már létezett a szöveg munkaváltozata, és rendelkezésünkre álltak a négy, pályázaton kiválasztott fényképész (Czire Alpár, Szentes Zágon, Bálint Zsigmond és Márton Ildikó) fotói. Bálint Róberttel dolgoztunk rajtuk, és bizony nem volt könnyű feladatunk. Egyrészt ott volt a bőség zavara, másrészt az, hogy számos templomnak a fotózás óta megváltozott az arculata a javítási, felújítási munkák nyomán. Ugyanakkor négy nagyon markáns művészi látásmód eredményét kellett úgy egyetlen kötetbe szerkeszteni, hogy egységes benyomást keltsen. Mint egyike azon keveseknek, akik az összes unitárius templomban jártam és dolgoztam, arra törekedtem, hogy a kiválasztott fotók hatása közelítsen a látogató élményéhez.

Szép, művészi, de realisztikus, dokumentumértékű fényképeket akartunk közölni. Külső kép, belső kép, részletfotó és a gyülekezet mindennapjait bemutató pillanatkép egyaránt került a válogatásba. Élettel teli templomokat, azok igazi arcát akartuk megmutatni. A fotókat Fazakas Botonddal helyeztük el a Könczey Elemér által megálmodott könyvtervbe, cserélgettük őket, vágtuk, beállítottuk, újra és újra igazítottunk rajtuk, majd végül Szentes Zágon készítette elő az anyagot a nyomdai munkálatokra.

A fülszöveg arra utal, hogy a kötet a múltról szól, de a jelent értelmezi, és a jövőre is lehet következtetni belőle. Milyen megállapítások olvashatók ki e gazdag tablóból napjaink és a következő idők unitárius egyházának vonatkozásában?

R. Z.: A kötet számomra azt üzeni, hogy van mire építenünk, van miből erőt merítenünk. Az unitárius közösségek múltja nem lezárt történet, hanem élő alap, amely ma is formálja identitásunkat. Minden gyülekezetnek megvan a maga históriája. A történetek arra jók, hogy segítsenek megérteni önmagunkat. Ugyanakkor inspirálnak is: elég csak a Homoród mente egyik falujának ifjúságára gondolni, amely az általa szervezett rendezvények bevételét arra fordította, hogy új harangot öntessen az első világháborúban megsemmisült helyett. Ez hitből fakadó, példaértékű cselekedet volt.

De a kötet, miközben a múltat idézi, a jövőre is rákérdez: miből élünk ma, mire építhetünk holnap? Lehet úgy olvasni, mint számvetést a fogyó gyülekezetekről, de lehet úgy is, mint bizonyítékot arra, hogy mindig van tovább. Történelemünk tele van újrakezdésekkel, újjáépítésekkel, és ez arra emlékeztet, hogy Isten gondviselésében most is megvan a helyünk. Ahogy elődeink újjáépítették templomaikat, úgy nekünk is megvan a lehetőségünk, hogy időről időre megújítsuk közösségeinket. Azt tanácsolom, hogy a kötetet forgatva ki-ki keresse és találja meg azt a szálat gyülekezete történetében, amit tovább tud szőni a jelennek és jövőnek.

S.: Az egyik legmeghatározóbb tapasztalat a kisebbségi lét: gyülekezeteink évszázadokon át megtanulták, mit jelent unitárius hitükhöz ragaszkodni olyan környezetben, ahol nem a többség vallását gyakorolják. Ez különleges összetartozást és szolidaritást teremtett. Amikor a 18. században egyházunk léte forgott kockán, szállóigévé vált, hogy „úgy szeretik egymást, mint az unitáriusok”.

A források tanúsága szerint az üldöztetések és megpróbáltatások közös emlékezete szintén erős köteléket jelent. Ez az egymásra figyelés, egymás megsegítésének hagyománya végigvonul történetünkön. De nem csak a nehézségek tartják össze közösségeinket. Az együtt megélt ünnepek, a családi kapcsolatok, a közös szellemi örökség mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az unitárius egyház lelki egysége fennmaradjon.

Végső soron az egyházat valóban a gyülekezetek tartják meg. Ők azok, amelyek nemzedékről nemzedékre továbbadják a hitet, éltetik a közösséget, és vállalják annak felelősségét, hogy az unitárius kereszténység megőrződjön a Kárpát-medencében.