Kedves Testvéreim!
A reformáció ünnepéhez közeledve a Rómabeliekhez írt levél 12. részének második verséből olvastam fel előttetek.
„…és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával.” (Róm 12,2a)
A reformáció ünnepe idén is számvetésre hív. Farkas Árpád sorai jutnak eszembe, amelyek ezúttal is figyelmeztetnek: „…csak lábujjhegyen, halkan!: apáink hűlő, drága arcán járunk.”
A lelkes Luther, az állhatatos Kálvin, a konok Szervét, a végsőkig kitartó és kereső Dávid Ferenc utódai vagyunk – a reformáció örökösei. Nemzedékről nemzedékre, mint stafétabot adódott át a reformáció fáklyája. Eleink csiholták és éltették a tüzét, fényénél tapostak ösvényt, feszítettek fel kapukat és töltöttek be világossággal tereket. Minden évben újrafogalmazódik bennem a kérdés: mit kezdünk ezzel a hatalmas, áldott örökséggel?
A reformáció egyik legnagyobb ajándéka, hogy minden emberhez el akarta juttatni a Szentírást. Ezért a sok-sok bibliafordítás, ami által emberek millióinak nyílt lehetősége saját nyelvén olvasni, hallgatni a Szentírást. Érteni, végre érteni. Értelmezni, viszonyulni, kérdéseket feltenni. Túllátni a formán, a kereteken, és a szavakon túli üzenetet hallgatni.
A teljes Biblia fordítás ma közel 800 nyelven érhető el. De hova lett az a szomjúság, amivel eleink vették a Szentírást a kezükbe? Hová lett családunk mindennapi szertartásából sorainak olvasása? Hány családi Biblia öröklődik nemzedékről nemzedékre? Miért keresnek egyre kevesebben benne menedéket és erőt?
A reformáció a lélek szabad szárnyalásának eredménye. A lutheri „Itt állok, másként nem tehetek” hittel átitatott, konok kitartás eredménye. Tudunk-e, merünk-e ma ennyire kitartóak lenni? Mindig és mindenkor a lelkiismeret szavára hallgatni? Mennyire feszíti szét zsigereinket annak a szent meggyőződése, hogy az igazság mellett kiállni mindennapos küldetésünk? És mennyire tudjuk Dávid Ferenccel együtt mondani, hogy ezt a lelkiismeretet külső erővel kényszeríteni esztelenség!
Hisz – miként ő mondta – „Szárnyad van, lelkem, meg ne tagadd magad!”
A reformáció megtanított arra, hogy a hit nem vak engedelmesség. Megtanított arra, hogy ahol a hit nem kérdezhet, a lélek megcsontosodik; de ha az értelemmel párbeszédben marad, ott élni kezd. Üres jelszó lett-e a semper reformanda, vagy tudjuk ma is, hogy a megújulás nem külső kényszer, hanem állandó szükséglet. Mert csak így tud hitünk élő valóság maradni: ha nem mozdul, megcsontosodik; ha nem újul meg, elsorvad.
Eleink áldozatos munkájának, a reformációnak az ad a mában is értelmet, ha eredményei a mindennapjainkba, egyéni és közösségi életünkbe is beépülnek. Ha a Bibliát visszaemeljük családi életünkbe, ha sorait saját lelkünk nyelvére fordítjuk le, és hagyjuk, hogy lényünk legmélyét szólítsák meg Isten üzenetei.
Ha cselekedeteinkben a lelkiismeret törvénye szab mércét, és nem elégszünk meg másodkézből kapott igazságokkal, hanem merünk kérdezni, értelmezni, tanulni és fejlődni. Ha hitünk nem egyszerű örökség, hanem élő valóság, amely segít kiemelkedni a világhoz való igazodás állandó kényszeréből, és életünket az Istenhez igazodás küldetésével ajándékozza meg.
Az idén főpásztorként azért imádkozom, hogy mindehhez adjon nekünk a jó Isten erős hitet, megújult értelmet és küldetéstudattal megáldott mindennapokat.
Ámen.
Kovács István
Püspök