^“Az ÚR pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád.” (1Sám 3, 10)

E földi létben utoljára szólította meg Adorjáni Levente nyugalmazott unitárius lelkészt az Úr. Szomorúsággal és az elválás nehéz érzésével vettük tudomásul a hírt, de erősít minket, erősítse szeretteit is a hit, hogy nem először és nem utoljára szólt hozzá Isten.

Akárcsak a bibliai Sámuel, ő is az isteni dolgokban foglalatos házban, családban született. 1950. június 15-én lelkészi család harmadik gyermekeként jött a világra. Gyermekkorának legnagyobb részét édesapja szolgálati helyén, Szőkefalván töltötte. A Dicsőszentmártonban elvégzett középiskolai évek után 1972-ig, követve édesapja lépteit, elvégezte a teológiai tanulmányokat a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Az Úr eljött, megállt és szólt, szolgálatra hívta őt: ő pedig hallotta a hívást és elindult.

Lelkészként 20 éven keresztül Ravában szolgált, ahol 1979. július 28-án kötötte össze életútját feleségével, Gyöngyvérrel. Nemcsak a családi élet örömeit és feladatait osztották meg, de a tiszteletes asszony társa és támasza lett a lelkészi szolgálat szép és nehéz útján is. Házasságukat két fiúgyermekkel áldotta meg az Úr. Az Úr eljött, megállt és szólt, édesapai felelősséget bízott rá: ő pedig hallotta és vállalta az életet megszépítő feladatot.

Ravai szolgálatát követően 14 éven keresztül Ürmös unitárius gyülekezetét szolgálta. A lelkészi szolgálat minden örömét és minden keserűségét megízlelte ezekben az években. A kihívások és nehézségek ellenére ajkán az evangélium nem hallgatott el, és mindvégig szem előtt tartotta, hogy kinek a szolgálatába szegődött. Az Úr eljött, megállt és szólt, és adott próbákat: ő pedig hallotta a hívást, és tehetségei szerint kiállta azokat.

Utolsó 10 szolgálati évét a sepsiszentkirályi és botfalusi közösségekben töltötte. Otthonra, csendre talált, s ebben az otthonos hangulatban feleségével együtt lelkesedéssel vigyázták a rájuk bízott nyájat. Szívén viselte a sepsiszentkirályi templom ügyét, kitartással és lelkiismeretesen pásztorolta a szórványsorsban élő botfalusi gyülekezetet.

44 évnyi szolgálat után vonult nyugdíjba. Amire azonban az Úr elhívta, azt soha nem hagyta el. Boldogság volt gyermekeinek, unokáinak közelsége, de szeretetteljes figyelemmel követte a szentkirályi gyülekezet és az unitárius anyaszentegyház életét is. Erősödő betegsége ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy a szentkirályi templom újjászületéséért hálát adhasson az ünnepi istentisztelet alkalmával, és őszinte örömmel szemlélte a fiatal lelkész áldásos szolgálatát.

Szeretteit bátorítva búcsúzott el. Ma eljön az Úr, megáll és megszólít, hogy emlékezzünk és hálát adjunk életéért, szolgálatáért. Úgy méltó a búcsú és az emlékezés, ha meghalljuk az Úr szavát: benne bízva, őt dicsérve és ebben az életútban az ő akaratát felfedezve mondjuk ki a fájdalmas búcsúszót.

Isten legyen vele, Isten legyen velünk!

Szabó Előd,

lelkész-esperes