„És álmot látott: Egy lépcső állt a földön, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le.” (1Móz 28,12)

Vannak olyan szépségek, amelyek mellett számtalanszor elmegyünk. Annyi csodálatos szépség és érték vesz körül minket. Mindez azonban annyira természetessé válik, hogy sokszor bizony valakinek vagy valaminek fel kell hívnia rá a figyelmünket. Akkor meglátjuk, és nem tudunk betelni csodálatukkal. Egyszerre megnő az értéke, de vele együtt már mi is gazdagabbnak érezzük magunkat.

Olyan természetes az, hogy megszegjük a kenyeret, és az asztalra tesszük, hogy süt a nap, hogy folyik a vízcsapból a víz. Természetes az, ha társunk mellettünk van, és természetes gyermekünk csillogó szeme és mosolya. Természetes, hogy dobog a szívünk, hogy lelkünk is van. Természetes az, hogy valaki törődik velünk, és az is, hogy az életben maradáshoz szeretetre van szükségünk. Természetes, hogy meglátogathatjuk betegeinket a kórházban, hogy méltósággal megadjuk a végtisztességet Istenhez tért szeretteinknek. Természetes, hogy mosolyunk látszik, hogy béke van.

Sokszor azonban (lehet, hogy keserű tapasztalatok árán) rá kell döbbennünk arra, hogy mindezek felbecsülhetetlen kincsei életünknek, nem olyan magától értetődnek, mint ahogy eddig gondoltuk.

Valahogy ilyen módon döbbentem rá az idézett bibliai vers szavainak szépségére és gazdag üzenetére. Gondolom, hogy számotokra sem ismeretlen Jákob története. Be kell vallanom, bizony sokszor volt eset, amikor nehezteltem rá azért, amiért csalt és hazudott, hogy becsapta testvérét, hogy felnőtt ember létére az anyja szoknyája mögé bújt. A történetében azonban az álomlátás, az égig égő lajtorja, mint jelentéktelen dolog elkerülte a figyelmemet.

Az utóbbi évek és különösen az utóbbi félelmetes napok hatására azonban mintha egy titokzatos gát szakadt volna fel bennem, és egyszerre sziporkázó fénnyel, a felismerés boldogságával telt meg a lelkem. Egyszerre a Jákob történetek legszebb, legemberibb pillanata lett az álomlátás.

Jákobot nem érthetjük meg, csak ezzel a magasba vágyó lélekkel. Most jobban megértem Jákobot. Látom, amint a földön fekszik, ahová bizony leköti sok gyarlósága, hibája, de vágyai az égig érnek, lajtorjává válnak, hogy lehetőséget kaphasson az Úrhoz közel kerülni. Látom a történet végkifejletében Ézsaut, a gyilkos indulatoktól fűtött másik testvért, aki magához öleli a testvérét, akinek azelőtt halálát kívánta.

Mindnyájunkat lehúznak hibáink, gyarlóságaink, de ott van a lelkünkben a vágy a jó, igaz és szép után. Legszebb érzéseink és cselekedeteink angyalokként járnak az ég és föld közötti lajtorján, hozzásegítve minket, hogy egy-egy létrafokot feljebb kerülhessünk, és közelebb juthassunk az éghez, ahová vágyaink érnek.

Nem várhatjuk az ígéret beteljesülését úgy, mint egykoron a zsidók a mannát a pusztában. Most magot kell vetnünk, ha aratni akarunk. A sziklákat össze kell törjük, ha kincseiket el akarjuk venni. Féltő szeretettel, szorgalommal kincseket kell gyűjtenünk. Fel kell emelkednünk a földről, a gyarlóságból a létrán a magasságba, a tisztaságba, Isten közelségébe. Jó cselekedeteink, hitünk, szeretetünk segítségével, imádságunk szárnyalásával el kell hagyni a mulandóság földjét, és oda kell járulni Isten elé azzal a kéréssel: Uram, áldj meg, adj végre békességet és testvéri szeretetet közénk!

Áldjon meg minket az örök és tökéletes Szeretet. Családunk asztalánál ott legyenek szeretteink. Ne legyen éhező, fázó, kitaszított testvérünk. Legyen vége a háborúságnak, és a béke áldása töltsön el minket.

Vida Rozália, Alsóboldogfalva