„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek.” (Ézsaiás 40,1)

Egy gyermek születéséhez csodálatos dolgok kapcsolódnak, hiszen a születés maga egy felfoghatatlan csoda az ember életében. Az Egyház születésekor is megrendítő dolgok történtek. Isten lángra gyújtotta a tanítványok lelkében már majdnem elhamvadó, elalvó szikrát, hogy a lelki tűzből erő legyen, hit és bátorság, és hogy megszülethessen az Egyház. Hitem szerint nem történnek véletlenek ebben a világban. Minden gyermek születésével, minden ember életével Istennek célja van. Egyetlen ember sem születik véletlenül a világra. Egyházunk is valamilyen céllal kellett, hogy a világra jöjjön.

Mi lehet a célja, értelme, feladata az Egyháznak? Anyaszentegyháznak nevezzük, és ott van ebben valami, ami az édesanyákra emlékeztet. Senki nem elég fiatal, és nem elég öreg ahhoz, hogy ne lennének érzései, vágyai egy minden földi dolgot felülmúló szeretetről. Mindannyian arra vágyunk, hogy valaki elfogadjon olyannak, amilyenek vagyunk, hogy megbocsásson, ha vétkeztünk, tévedtünk, hogy felemeljen, ha elestünk. Bekötözze a sebeinket, akár testünk vagy akár a lelkünk vérzik, hogy szeressen, magához öleljen. Mindezért pedig ne szabjon árat, feltételt. Ez lelki békénk, egész földi létünk értelmének, boldogságának nagy igénye.

Jézus népének hitében nőtt fel, a próféta szavait viszik tovább tanításai. Ő a legnagyobb vigasztalást hirdető, Isten végtelen szeretetének a hirdetője. Az ő tanítása nyomán született meg a Keresztény Egyház, amely Jézus evangéliumát, örömüzenetét hirdeti tovább. Sok testvéregyház született, és mindenik a maga módján hirdeti, magyarázza mindazt, ami Jézus tanításából megmaradt. Sok minden történt Egyházunk születése óta, annak történelmében. Sok minden történt, ami nem kellett volna megtörténjen, és sok minden elmaradt, pedig meg kellett volna történnie. Testvérharcok, a szeretet evangéliumának megcsúfolása, Isten és Jézus nevének meggyalázása mind ott van. Ott van azonban az is, hogy hogyan töltötte be az Anyaszentegyház a hivatását. Ott van a vigasztalás, az Istenhez vezetés, a jó, amelyet az ember Isten segítségével cselekedni tud. A kereszténységben is megvoltak és talán még most is megvannak az ítéletet hirdetők, akik Isten büntetését látják minden emberi nyomorúságban és katasztrófában. Nincs nehéz dolguk, hiszen az emberi szenvedés nagyon is látható, és mindenkinek vannak hibái, bűnei. Talán ma is van olyan Isten Igéjét magyarázó papi vagy világi ember, aki súlyos dörgedelmekkel ostorozza a népet. Ott voltak azonban és ott vannak a biztatók és vigasztalók. Az embernek, Isten gyermekének tudnia kell, hogy képes szépet, igazat létrehozni, jót cselekedni. Nem a fecske hozza a tavaszt, hanem a tavasz hozza a fecskét!

Tőlünk, keresztény emberektől függ az, hogy milyen a mi Egyházunk. Mindenkinek hozzá kell adnia képességeihez, lehetőségeihez mérten a maga részét a cél eléréséhez. A szeretet, amelyet Jézus tanítását követve hirdetnie kell az Egyháznak, nem passzív érzelem, hanem élő, cselekvő erő. Mondjuk, cselekedjük, és éljük a szeretet törvényét. Minden hibánk és gyarlóságunk ellenére képesek vagyunk erre, hiszen tudjuk azt, hogy Isten szeret, elfogad és megsegít bennünket jóra való igyekezetünkben.

Vida Rozália, Alsóboldogfalva