Ma is tudom, hogy milyen belenézni a szeretett szempárba és tudni: bármilyen szépen, csúnyán, könyörögve vagy fenyegetve kérem, úgyis elmegy. Ma is emlékszem, milyen ruha volt rajta, miket mondott, hogyan érvelt és emlékszem, hiába hívtam édesanyámat, és hiába szólt duplázott erővel a féltés, nem használt. Ott volt a pillanat, és neki menni kellett. Menni, hogy ifjúsága és felnőtt kora elvett éveit világgá üvöltse, hogy könnyüljön a lélek. 1989 decembere volt s a szabadság szele fújt.

Ma is tudom, milyen beállni a végtelen sorba, lángot kérni a gyertyához valakitől és összemosolyogni, mert az ő kezében is magyar könyv van. Emlékszem az erőre, ami vitt és a lobogóra, amiről nem tudtam a szemem levenni. Szabadon lengett az a három szín, amit addig csak csendes énekben fújtunk: Hál’Istennek, megfordult a világ… A szabadság ott lobogott a szemekben, ott feszült a kézfogásokban, és kicsordult a himnuszt éneklő szívek legaljáról, ahol addig hosszú időn át rejtőzött.

Ma is látom Petőfiéket, ahogy írják és mondják, ahogy telik a pohár, és ahogy kicsordul. Látom, milyen ruhát viselnek, hogy vonulnak az úton, miket kiáltanak. Szinte érzem a túlcsorduló szeretetet, amikor a magyar lobogót égre emelik. Tudom, mit mondanak a kedvesnek: Szabadság, szerelem! Tudom, hogy ki kell mondaniuk, mert ha nem, megfagy a lélek. Szabadság nélkül lehet élni, de miként… Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!

Tudom, hogy minden kornak megvan a maga terhe. Tudom, hogy minden nemzedék megvívja a maga csatáit. Sokáig tud tűrni Isten gyermeke, az ember. De mindig van egy pont, amikor megáll a szó, megáll a lélegzet, és elindul valami. Valami, ami a lelkekben már rég valóság. Most is, ma is harcolunk.

Hisz ma is látom a zászlókat lobogtatókat, akik túlcsorduló lélekkel vallják: a magyar név megint szép lesz! Látom a csendes imádkozókat, akik fáradhatatlanul morzsolják az imát nap, nap után: a magyarok istenére esküszünk! Látom a körömszakadtáig itthon maradót, aki tudja: lemossuk a gyalázatot! Ismerem a börtönben ülőt, akit hite tart életben: fényesebb a láncnál a kard! Szomorkodom az önmagát feladón, mert neki drágább rongy élete, mint a haza becsülete! És vallom az örök reménykedőkkel: esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

Újvárosi Katalin Székelymuzsna-Székelyderzs-Zetelaka