Minden évben van egy nap, amikor megállok a fiók előtt, és előkeresem a kokárdáimat. Gyűlnek – van köztük olyan, amit én készítettem; van, amit ajándékba kaptam, s van, amit örököltem. Nehéz dönteni, mert mind kedves. Mindig kézbe veszem őket, s ilyenkor elmaradhatatlanul feltör belőlem, hogy mily kedves számomra e három szín. Visszacseng gyermekkorom versikéje: „Piros-fehér-zöld, / drága magyar föld”, amit boldogan kiabáltunk el a végtelen határnak; majd eszembe jut az ének is: „Hál’ Istennek megfordult a világ, / zöld ablakban piros, fehér virág” – és sóhajtva merengek tovább.

A piros az erő, az élet színe. Meleg szín, viselője harcias, érzéki, élettel teli. De nemcsak a harc, hanem a szeretet, szerelem színe is. Azt mondják, hogy aki szereti viselni, az két lábbal áll a földön. Petőfi fogalmazta tán meg a legjobban a piroshoz való viszonyulást: „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.”

A fehér a tisztaság, a nyitottság, a teljesség, a tökéletesség, az egyszerűség jelképe. A béke, a jóakarat és az erő kifejezője. Azonban a fehér a leghidegebb szín, túlzott viselése elérhetetlenné teszi az egyént. Megfelelő használata tisztaságérzetet ad: gondolj csak az ünnepi fehér abroszra, a kikeményített székely ingre, a ropogós függönyre vagy az úrasztali terítőre. A szép fehér tartást ad, felemel, átmos, Istenhez repít.

A zöld a természet, a remény, a kiegyensúlyozottság, az örök újjászületés színe. Meleg és hideg szín egyszerre, ahogyan földi és égi is egyben. Nyugtató ereje van. Aki szereti, vonzódik a természethez, harmóniára törekszik. Túlzott használata mérgessé, türelmetlenné és idegessé teszi az embert.

Aki ma szíve fölé tűzi e három színt, hirdeti e kis kokárda révén: az élet szent és sérthetetlen – érdemes harcolni érte mindenkor, a leglehetetlenebb és kilátástalanabb helyzetben is! A tisztaságot mindig meg kell teremteni, mert általa születik meg a rend, ami összetart minden élőt. A remény pedig mindenkoron az a biztos hit, hogy ha Isten velünk, ki lehet ellenünk. Viseld hát büszkén, lobogtasd, éld és fohászkodj, hogy összetartozzon az, ami valaha szétesett!

Újvárosi Katalin, Székelyudvarhely – Zetelaka