Ha valaki csak úgy általánosságban elkezd beszélni valamely templomról, akkor lelki szemeim előtt az a templom jelenik meg, mely számomra ma is a templom. Látom magam előtt a karzatot, az úrasztalát, a papi széket, a megnyugtató zöld színt s rajta a pirossal díszített, fehér borítós énekeskönyveket. Szinte tapintani tudom a csendet, és hallom, ahogy a kántor felmegy az orgonához, gyakorlott mozdulattal leteszi a kalapját, kinyitja az énekeskönyvet és dúdolni kezdi az ismerős éneket. Hallom, ahogy nyikordul az ajtó és sorra bejönnek az asszonyok, a másik ajtón a férfiak, végül a lelkész. Felbúg az orgona, felcsendül az ének és sok torokból szól az ismerős ének, olyanok is énekelnek ilyenkor, akik már rég láthatatlanok a mai világ számára.

Ugye ismerős ez a kép? Ugye te is így vagy ezzel? Tudom, hogy igen a válasz, mert sokszor tapasztalom ezt: bármennyire is elfoglalt valaki, bármennyire nem jár templomba, még ünnepnapkor sem – ha van egy osztály-, kortárs- vagy családtalálkozó, egy megemlékezés vagy nagyobb ünnepély, a templom lesz a központi hely. Valamiért ilyenek vagyunk, a szívünk mélyén hordozzuk a templomainkat. Mindenki a magáét.

Hogy miért van ez? Mert bizonyára volt olyan élményünk a templomunkban, ami kitörölhetetlen, ami meghatározza a mai napig, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk olyanok, amilyenek. Mert olyan felnőttek: nevelők és szülők vettek körül bennünket, akik fontosnak tartották azt, hogy részesüljünk ezen élményekben. Mert ők még tudták, hogy a templom nem véletlenül került egy-egy település közepére és szerveződött köré a falu/város, mert ezáltal is jelezni kívánták, hogy azok az értékek, amelyeket képvisel, életünk középpontjában kell legyenek.

A templom ma is életünk középpontja. Olyan értékekre hívja fel a figyelmet, melyek örök érvényűek, kitörölhetetlenek és Istenhez vezetnek. Ma, amikor egyre kevesebben járnak templomba, de egyre több turista kíváncsi rájuk; ma, amikor nem önerőből, hanem külső segítségtől várjuk a javítást; ma, amikor egyre kevesebb gyereket hoznak el istentiszteletre, mert vasárnaponként rengeteg a más program; ma, amikor egymásra és Istenre való tekintet nélkül viselkedünk e helyeken, felmerül a kérdés, hogy mit fog jelenteni a következő nemzedék számára Isten háza? Számukra is középpont lesz, egy olyan rendet hirdető biztonság, amit keresni, védeni és szeretni kell?

Egyre több helyen ürülnek ki és válnak elhagyatottá a templomok. Hallani olyat, hogy tehenek legelnek benne, sőt olyat, hogy eladják étteremnek vagy mulatóhelynek. És láthattuk azt is nemrég, hogy tűz emészti el vagy épp gyilkosságok színterévé válik. Visszhangzik a jézusi felkiáltás: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19,40)

Az „ezek” mi vagyunk, a mindenkori jézusi tanítványok: a boldogságra törekvők, a világ világossága, a föld sója, az okosak és a szelídek, azok, akik lelkükben hordozzák a jó Isten képmását. Ha hallgatunk, a kövek kiáltanak helyettünk.

Templomaink hallatják a hangjukat. A megszentelt kövek életre keltek. És mi mit teszünk?

Újvárosi Katalin, Székelyderzs