Pár éve az egyik iskolai szünetben, amikor mind arra vártunk, hogy legyen vége a napnak, mert fáradtnak éreztük magunkat, gondolatban az ünnep előtti teendőket soroltuk, és ráadásul kint is csorgott az eső, valaki rákezdett a panaszáradatra: úgy fáj a fejem. Nekem a hátam. A felmérőket nem tudom, mikor fogom kijavítani. A kicsi ma szerepel, az uram megint nem tud eljönni. Sóhajok hosszú sora csordogált a tanári asztalon. A kevés csendbe, ami épp keletkezett, egy örökké vidám asszony kimért hangon közölte: én halálos beteg vagyok.

Az elmúlás velünk jár. Időnként messzebbre kerül tőlünk, aztán visszatér, majd miként unitárius címerünkben a kígyó saját farkába harap, úgy ér össze ez a kör saját életünkben. Valahányszor ránézek e címerre, mindig emlékeztet a húsvéti tanításra: a lélek mindig diadalmaskodik.

Húsvét ünnepe ma is arra tanít, hogy lássuk meg: a halál nem a vég, csupán visszatérés Istenhez. Lássuk meg azt is, hogy az időszakos meghalás az újjászületés esélye. Hisz miként a természet újjáéled, úgy éledhetünk mi magunk is újjá. Miként a hosszú tél fehér hava eltűnik a melegtől, úgy szabadulhatunk meg mi magunk is a megfagyott, elhidegült részeinktől. Miként a nap melege előhívja a tavaszi virágokat, a bennünk élő Isten ereje is képes új lépésekre biztatni bennünket, amennyiben hagyjuk. A rügyek reménnyel tölthetnek el, hogy belőlünk is származhatnak jó gyümölcsök. Az egyre melegebbé váló napsugár pedig biztat, hogy a szeretet ereje mindent jobbá, egészségesebbé és teljesebbé tehet. Jézus üzenete ma is leljen otthonra bennünk: „a lélek az, aki életre kelt.” (Jn6,63a)

Adjon Isten megújító ünnepet mindenkinek!

 

Újvárosi Katalin, a Hitéleti, Missziói és Valláserkölcsi-nevelési Bizottság elnöke