Atyánk, hozzád emelkedünk lélekben. Arra a szent magaslatra, ahol már senki és semmi nem létezik, csak mi. Ebben a négyszemközti magasságban vallunk neked, és megosztjuk veled mindazt, ami erre a találkozásra késztetett.

Oly sokszor mondjuk, hogy benned bízunk. Mostani négyszemközti beszélgetésünkben is ezt akarjuk elmondani, leszögezni, pontosítani, elismételni: Bízunk benned, Uram! Bízunk benned, akkor is, amikor mosolyt varázsolsz arcunkra, és akkor is, amikor a fájdalom barázdái szaggatják arcunkat.

Ó, Atyánk! Annyira jó tudni, hogy ez a bizalom, amely kettőnket összeköt, a kölcsönösségen alapszik. Mert minden azzal kezdődött, Isten, a teremtésünk, születésünk is, hogy te bizalmat előlegeztél nekünk.

Oly sokszor kérünk arra, hogy taníts bennünket. Miképpen Jób szólt hozzád, mi is akképpen mondjuk: mi figyelünk, te pedig taníts minket!

Kérünk, hogy taníts a veled való közelségre. Arra, hogy miként tudunk úgy élni, hogy minden napunkat beragyogja a te fényességed.

Taníts úgy, hogy közben mi is kérdezhessünk. Megkérdezhessük, hogy miért mindig a keskeny, a járhatatlannak tűnő út a jó. Miért a sok akadály, miért vannak a terhek, miért kellenek a könnyek, a harcok, a gürcölések? A nagy, a széles, a mindenki által járható utak miért nem vezetnek soha az életre? Miért van az, Atyánk, hogy széles utakon járva mindig útitársakra találunk: jó barátra, pohár pálinkára, kecsegtető ajánlatokra; a nehéz, keskeny, járhatatlan ösvényeket pedig mindig egyedül kell végigmászni?

Atyánk! Oly gyorsan száguldó életünk során valahányszor útkereszteződés előtt találjuk magunkat, vagy járhatatlan utakra tévedünk, vagy igen belegabalyodnánk a széles utak adta lehetőségekbe, és figyelmünk a kettőnk közti kölcsönös bizalomról elterelődik, és már csak önmagunkkal törődünk, kérünk téged, akkor állj mellénk és vezess minket, hiszen te vagy a mi reménységünk.

Akarjuk tanulni a veled való közösséget, akarjuk járni a te ösvényeidet, akarjuk, Isten, hogy vezess bennünket. Te „az erő, a szeretet és a józanság lelkét adtad nekünk” (2Tim 1,7), mi pedig bízunk benned és követünk téged.

Ámen.

 

Újvárosi Katalin és Demeter Sándor, Székelyderzs–Székelymuzsna