Reggel van, vagy inkább hajnal, 5:50… Számomra ez mindenképp az utóbbi. Novemberi hideg, ködös, didergős hajnal. Sokakkal ellentétben, ugyanakkor sokakhoz hasonlóan már egy órája ébren vagyok. Belátom, ritka az ilyen. Utazom és elmélkedek, szárnyalnak gondolataim, így bármennyire fáradt vagyok, nem alszom el. Van ebben valami megnyugtató.

Az előbb említett két tábor tagjai kötik le minden gondolatomat. Irigylem azokat, akik még mindig békésen alszanak, talán épp nyarat álmodnak, szabadságot, egészséget és álmukban apró rezzenéssel húzódik mosolyra ajkuk. Kicsit talán sajnálom azokat, akik velem egyszerre ébredtek, vagy inkább akikkel én ébredtem egyszerre, kivételes módon. Történeteket képzelek az emberek mögé, próbálom megérteni, hogyan lehetséges, hogy már ebben a hajnali órában is boldogan, lelkesen indulnak útnak. Neki két gyereke van, értük dolgozik. Korán kel, gondosan előkészíti a reggelit, 6-ra megy munkába, 2-kor indul haza, meleg ebédet tesz a kicsik elé, délután segít a tanulásban és holnap elölről kezdi mindezt. Ő ott új lakásra gyűjt, gondosan, évek óta, minden kiadását előre megtervezve. Rohan dolgozni, hogy a műszak végeztével másodállásban is helytállhasson. A túlsó járdán a kórház felé igyekszik egy lelkes csoport. Küldetésük az emberek ápolása és bármennyire is fáradtak, maximális erőbedobással teszik ezt. Egy napon talán az ő kezükben lesz az életem, gondolom, majd egy utolsó gyors pillantást vetek rájuk és megnyugszom.

Érzem, hogy van valami közös pont ezekben a hajnali történetekben. Valami vagy inkább valaki. Valaki, aki a hajnali ködben is kristálytisztán mutatja az utat, aki ebben a hidegben egy láthatatlan, meleg pokróccal takarja be az út szélén sietőket és vigyázza az alvók álmait. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy ő végigkísér a hétfő hajnali utamon, a teljes napomon, hetemen, életemen.

Eszembe jut a számomra legkedvesebb hajnali történet is. Nagymamámé, aki már régóta ébren van. Boldogan kulcsolja össze kezeit, hálát ad az újabb napért, amikor mindent megtehet értünk, unokáiért és gyerekeiért. Ő nem panaszkodik azért, mert fáradt, köd van, hideg van. Ő már rég tudja azt, amire én még csak most kezdtem rájönni, ezen a talán nem is annyira hideg és ködös hajnalon. Sokat kell még tanulnom tőle.

 

Toth Tímea, Székelyudvarhely, ODFIE