„Veréb lelkem ím elszakad, vércse lelkem ím száll…” (hanti népdal)

A tél elmúlása, a tavasz ébredése, a közelgő ünnepek felerősítik a hívő emberben az érdeklődést a halál-születés, test-lélek kérdéskörei iránt. Múlandóság és örökélet megfejthetetlen titkában a lélek által nyerhetünk egy villanásnyi bepillantást. Mi az a láthatatlan mag, amit léleknek hívunk? Honnan és kitől van ez a titokzatos esszencia? Olvassuk, hogy az élet születésének hajnalán „Isten lelke lebegett a vizek felett”, biztosítva ezáltal a káosz, a „tohuvabohu” ellenében a rendet és egyensúlyt (1Móz 1,2). Az Újszövetség nagy apostola egy térítőútja alkalmával az emeletről kieső ifjú Eutikhosz fölé hajolva ugyancsak a lélek-élet meglétét állapítja meg a zaj és lárma ellenében: „ne zajongjatok, mert a lelke benne van” (ApCsel 20,9). A régiségben a lélek egyet jelentett az élettel, a létezéssel, amely a magyar nyelvben a lélegzet, lehelet hangazonosságban is szépen megőrződött. Az anyag csak a bele lehelt lélek által válhatott létezővé, legyen szó a mondai Lehel kürtjéről vagy a népmeséink szépen szóló tilinkójáról. A test és lélek közötti egyensúly egyik legszebb példája a Jávorfamuzsika típusba tartozó magyar népmesék. A mese szerint a testben megtört és elpusztított királylányt egy fa sötét odvába rejtik el, hogy onnan hegedűként feltámadva egy vak koldushoz kerüljön. A megszólaltatott hangszer a királylány hangján énekli el szenvedéseit és halála körülményeit, hogy majd a mese végén a hegedűből újra emberi alakot ölthessen.

A vonós hangszereknek van egy nehezen látható, de annál fontosabb alkotórészecskéje, amit léleknek neveznek. Ez egy néhány centiméteres fenyőfából készült kis pálcika, ami a hangszer háta és fedője közé van illesztve. Ez a lélek, bár egyszerű, különösebben nem megmunkált fadarabka, nélküle még a mesterhegedű is hamisan szólna, és nincs az a művész, aki élvezhető dallamot tudna kijátszani a hangszeren. Hamis és zavaró zaj jön ki a hegedűből már akkor, is ha ez a kis lélek elmozdul akárcsak egy millimétert is a helyéről. A lélek a harmóniáért felel. A legnagyobb alkotóművész, hangszerkészítő maga a teremtő Isten, aki „megformálta az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába.” (1Móz 2,7). Életünk egyik legfontosabb célja, hogy a bennünk lakozó isteni eredetű lélek mindig megtalálja a helyét. Ez a lélek igazságban van, nem szereti a hamis hangokat, a zajt. Ahogy egy szép dallam szárnyra kap, úgy van szüksége a lélekmadarunknak leoldania az anyagi létezés béklyóit, túlszárnyalni a testi érzékelés világát, hogy így meghallhassuk a belső hangot, és abban a titkos szobában a mi Atyánkhoz szólhassunk.

A hajdani egyiptomiak a lélek (‘ka’ hieroglifa) szavukat két, könyökben meghajlított, ég felé feltartott karral jelölték, amely jelzés az Istentől eredő lélek befogadását, dicsőítését jelentette. Hitünk szerint is a lélek Istentől való, és halálunk idején is hozzá tér vissza. A keresztfán szenvedő Jézus utolsó lélegzetével így sóhajtott fel: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lk 23,46).

Múlandó földi életünk folyamán találjuk meg alázatosan a lélektől lélekig vezető legrövidebb utat, legyünk az isteni lélek templomai a gyakran rókalelkű emberi világunkban.

Tőkés Lóránt, Csókfalva–Erdőszentgyörgy–Bözödújfalu