Húsvét nagyhetén megérintenek az ünnephez kapcsolódó emlékeim. Amikor visszagondolok a gyerekkori ünnepekre, szép régi pillanatok tárulnak fel előttem. Nagytatám juhász volt, akiknél nagypénteken pirkadattól napnyugtáig tartott a bárányvágás édesapám, az ő öccse és még néhány segítő kíséretében. Mikor már nagyobbak lettünk, a családban végigböjtöltük a nagypénteket. Miután feljött az esthajnalcsillag, bárányaprólékot vacsoráztunk, a jézusi történetről beszélgettünk. Mindez meghitt és titokzatos volt még egy konfirmandusnak is. Nagyszombaton, ahogy a bibliai történetben, otthon is csend volt. Csendesen készülődtünk, miközben sült a bejgli és a sütemény, előkészítettük az ünneplőruhákat, tojást festettünk. Még egy gyönyörű emlékem a húsvéti reggeli, amikor a terített asztalt a festett, hímes tojás, a sonka, a zöldségek s különböző díszek díszítették. S bennünket áthatott a nyugalom, az öröm, az áldott ünnep kívánása, egymásra való odafigyelés. Mindez előkészítette a lelket az ünnep üzenetének befogadására, az istentisztelet előtt ajtót nyitott. S természetesen az ünnep számunkra az istentiszteleten teljesedett ki, nyert értelmet.

A családban megélt ünnepi mozzanatokat az új családunkban közösen újraértékelve éljük meg. Bármilyen a családi rítus, az ünnep üzenete örök, állandó, amit mi mindig máshogyan sejtünk meg, készülésünktől függően. Az ünnep most számomra létörömöt jelent. Hálatelt öröm az élet teljességéért, amelyet az elcsendesült, de a pörgős pillanatokban is az isteni gondviselés részeként megérezhetek, megsejthetek. Mely öröm nyitottá tesz remélni, ez az isteni törődés úgy a leginkább Istenhez méltó, ha örökké tart, ha létünk örök. A jézusi tanítás az örök életet függővé teszi hitünktől: ,,aki hisz, annak örök élete van.” Aki hisz, az már túltekint az emberi kereteken, az nyitottá válik, és tud a láthatatlan mögé nézni, képes az örök értékekért küzdeni és élni.

Az örök élet valósága mindnyájunknak megadatik, de a mindennapokban mindez csak azokat örvendezteti meg, akik hisznek benne. Az örökkévalóság tényének megsejtése lelki érettség, az imaélet fokmérője. S ki oda elvezethet bennünket, az a Tanítómester, akinek soha el nem múló létét húsvétkor ünnepeljük.

,,Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti láttok engem, mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19) – ígéri Jézus nekünk.

De vajon mi látjuk őt? Látjuk az evangéliumok hasábjairól megelevenedve a mi életünkben mint örökérvényű példa, ki vezet, int, buzdít? Halljuk szavának finomságát, kedvességét? Tehetünk mindezekért! Húsvétkor az ünnep teljessége, az üres sír reménysége tegyen bennünket nyitottá, keressük az élő jézusi üzeneteket, az élő Jézust bennünk, lássuk és halljuk őt!

Áldott ünnepet kívánok!

 

Tőkés-Bencze Zsuzsánna, Homoródszentpál