A kinti hideg már kopasszá csupaszította a fákat. Oda a színes, leveles ragyogás, november van. Újra fagy öleli a kerteket, hideg van és hosszú az este, rettegett sötét az éj.
A cella mélyén a nyári melegre gondol, s újra átéli a borzalmat. Lovak dobogása, a szekérkerék csöndes, folytonos csattogása, a bilincs feszítő keménysége s a nyár izzasztó levegőtlensége. Ezek a külső körülményei, amelyet megfáradt, beteg teste érzett akkor.
De lelke is, azóta is sajog. „Hol az igazság?! Hol a jog, a törvény, az emberség, a becsület? Hol vagy, Istenem, akit megismertelek, akit szeretlek? Valóban elhagyál? Te is, más is?” Szemében könny fakad. Lelkét e kérdések mint kardél hasító fájdalma sebezik meg. ,,Inkább halkulj el, némulj meg, ó lelkem! Legyek üres, néma, csend csupán, csak haloványsárga fénysugár, amely a novemberi ködben a dévai várbörtön ablakán kinézve láthatóan megvillan a fák törzsén, s amely gyorsan tovaszáll. Csak múljon el gyalázott életem, mint e novemberi fátyolos zimankóban eltévedt, kósza napsütés!”
Zaj töri meg a csendjét. Ajtónyitogatások, gyors léptek és beszélgetés hallatszik. Virrad. Átadják az őrséget, az új váltás átveszi a műszakot, megnézik a rabot.
,,Rab vagy netalán rabló vagyok, Istenem? Mi végre ennyi fájdalom? Semmi mást, csak tanulni, megismerni, fejlődni szerettem volna, s mindezért így fizetnek ki? Nem keresem az igazság miértjeit! Balgaságom bizonyítéka lenne, ha azt e földön, e hon népe szívében, esztelen döntésekben, a bölcsesség álarcaiban, a törvény részlehajlásában vagy netalán az elöljáró uraság üres hatalomvágyában keresném. Menj, távozz tőlem te rút, semmit nem mondó, rosszra hajazó gondolat! Mert én, a rab, ha kell, még holtamban sem leszek más, mint ki voltam, s lelkem az alázat embereként fogja meglátni a másvilágot!”
Istenem!
Igazság!
Szeretet!
Csend.
Tőkés-Bencze Zsuzsánna, Homoródszentpál