Január futólépésben szelte napjait. Teljes volt. A határidőnaplóm a januári hónap elején azt tanácsolta: Lassíts! – Azóta is nevetek önmagamban visszagondolva az elmúlt időszak napjainkra, mert a határidőnapló írói biztos nem ilyen lassításra gondoltak.

Bizonyára ismerős az az érzés, amikor ténykedésünkben elfáradunk ugyan, de mégis olyan jól hat ránk ez a fáradtság, jó az az érzés, amikor tudjuk, hogy amit szerettünk volna, el tudtuk végezni. Ilyenkor fáradunk ugyan, de mellette töltődünk is, s e két egyveleg szépen kiegyenlítődik, s mindez nagyon jó érzéseket hoz elő bennünk.

A lassítást javasló január első pillanataiban ott látom magunkat, ahol a legjobb lennünk, a templomban. Kint dübörgött a tűzijátéközön, de bent, a templombelsőben csend volt, meghittség, hála és reménység. Sok ilyen pillanatot adj nekünk, Istenünk, amelyben előtted boldogan állhatunk, bizodalommal imádkozhatunk! Az új esztendő imádsága szője be egész esztendőre az embereket, a családokat, az egész falut!

Majd a január 6-a pillanatait látom magam előtt. Leszedjük a karácsonyfa díszeit. A nagyon várt karácsonyfából két hét elmúltával kiszáradt, lekonyult fenyő vált. Amikor elpakoltuk a díszeket, azon elmélkedtem, hogy nem volt hiába ez az ünnep, mert hit és igaz szeretet volt benne, igazi igyekezet, meghittség és hála! Mert bennünk nem szárad el, nem fonnyad meg a karácsonyi öröm.

Majd a családlátogatások alkalmai jelennek meg előttem. Milyen jó, felemelő ez a fáradtság! A falu családi hajlékaiban ugyanaz az ima hangzik el, mindenki belekapcsolódik ugyanabba a reménységbe: a szeretet a legnagyobb feladat ez esztendőben is!

A papírmunka és tervezés pillanatai is idetartoznak ez év elei merengőhöz. Kötelesség, amit el kell végezni. De azon túlra is jutnak megvalósítandók, tervek, célkitűzések. A felelősség érzetén túl bizonyára azért, mert nagy örömünk telik benne, mert ez az életünk, mert csak így érdemes.

Tőkés-Bencze Zsuzsánna, Homoródszentpál