Rövid idő jutott az embernek a tökéletesség világában, az édeni létben. Egyfajta gyöngéd tudatlanságban a teremtett világot lassan megismerve, hamar eljátszottuk annak a lehetőségét, hogy legalább még egy nemzedék élvezhesse mindazt, amit a hatnapos munka után a Biblia nemes egyszerűséggel így nyugtáz: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.”
A teremtés koronája utolsóként lett élővé a sorban, s elsőként sikerült önnön akaratával felülírnia teremtője akaratát. Rajta kívül egyetlen teremtett lélek sem merte ily drasztikusan megváltoztatni a világ rendjét. Így lett osztályrésze a teremtés után a leteremtés, majd pedig kirakták a szűrét, ahogyan mindenkivel teszik, aki nem tudja megbecsülni mindazt a jót, amit ajándékba kapott.
Pedig milyen szép volt – gondolhatta az első emberpár –, s pont attól volt szép, hogy nem tudtuk, hogy milyen szép ahhoz képest, ami utána következett.
Aztán elteltek az évek, majd az évszázadok s később egész évezredek. Nemzedékek követték egymást örömben és bánatban, s miközben esténként a tűz körül hol kedves, hol ijesztő történeteket hallgattak, valahogy mindig oda lyukadtak ki, hogy milyen nehéz az élet. S ha ma te vagy én történetet mesélünk, felsejlik bennünk az egykori, a lelkünk mély zugaiban rejlő ősi tudás, hogy milyen jó lehetett egykoron, de a történet vége mégis mindig ugyanaz: milyen nehéz az élet.
Pedig a teremtés után nem sokkal az Isten nem elvetette magától legkedvesebb alkotását, hanem még szorosabban magához ölelte. Mert neki is rá kellett ébrednie arra, hogy bármennyit is adjon, az ember csak azt képes igazán értékelni, amiért saját maga küzdött meg. Így megadta nekünk a mindennapok küzdelmét és vele együtt a mindennapok áldását. Mert minden nap, amelyért és amelyben megküzdesz, az a tiéd. Az a te érdemed. Az a te jussod. A tökéletesért, az édenért neked kell megküzdened. És hidd el, ha így van, azt mindennél jobban tudod értékelni. Hallgasd csak, mit suttog egy-egy ilyen nap után benned a lélek…milyen szép az élet…
Tófalvi Tamás, Székelyszentmihály